Bűnös vágyak - 1. fejezet

Csak fekszek az ágyamon és meredten bámulom a hófehér plafont. Annyira szépnek és tisztának tűnik, bár én mégis azt kívánom, bárcsak rám szakadna! Elegem van! Itt vagyok 30 évesen és egy senki vagyok. Egy nagy multi igen jól kereső munkatársa vagyok, van egy férjem, van pénzem, de mégis, semmim sincs. Üres és sivár az életem... A szenvedély, a lüktetés kihalt belőle, és nem akar visszatérni. Volt egyáltalán valaha? Talán nem... Már 5 éve hozzámentem Gáborhoz, és igen, akkor még szerettem. De talán mindig is csak szerettem. A szerelemről volt valami halvány sejtésem, de azt hiszem 13 éves lehetettem, amikor olyan érzések kavarogtak bennem a szomszéd rosszfiú iránt, amiket azóta soha nem éreztem. Hibáztam akkor, amikor Gábornak igent mondtam? De hiszen mindenünk megvolt, ami egy jó házasság alapja lehet. Szerettük egymást, tiszteltük a másikat, elfogadtuk egymást és felnéztünk a másikra. A harmónia már a kezdetektől végigkísérte a kapcsolatunkat. Miért ne házasodtunk volna össze?

Itt vagyok ma 30 évesen és úgy érzem, hogy ez kevés. Kevés ahhoz, amit az élettől várok. De mit is várok tőle? Erre én magam sem tudom a választ. Család? Nem, nem vágyok rá. Elismerés? Azt már rég megkaptam. A férjem és a szüleim büszkék rám, mert sokra vittem. Vezető beosztásban vagyok, az egyik legfontosabb osztályt felügyelem a cégnél. A szavam sokat ér és az igazgató hallgat rám. Bár ki tudja meddig lesz ez így? Jövő héten mutatkozik be az új igazgató, akit Debrecenből helyeznek át hozzánk. Talán már az én posztom se olyan biztos. Lászlóval igen jó volt a kapcsolatom és mellette lettem osztályvezető. Remélem, hogy az új főnök nem csak a nőt, hanem a jó szakembert is meglátja majd bennem.

Szóval a karrieremmel meg vagyok elégedve, minden tökéletes. Jobb nem is lehetne! De akkor mégis miért ilyen sivár az életem? Valóban ennyit számít a szerelem és a szenvedély hiánya? A szexszel semmi baj nincs, élvezem, mint mindig. Unalmasnak sem mondható, hiszen én is és Gábor is nyitottak vagyunk sok mindenre. De hiányzik valami… Valami érzelmi töltet, ami megfűszerezné az egészet. Az utóbbi pár hónapban még a sűrűségével is problémák voltak.

Lassan felültem az ágyon, és úgy döntöttem, hogy elkezdem ezt a cseppet sem vidámnak tűnő szombatot. Gábor még békésen szuszogott mellettem, amit eszem ágában sem volt megváltoztatni. Halkan kimásztam az ágyból és a szobából kilépve egyenesen a fürdőbe mentem. Édesen ölelt körbe a forró víz, ami a tikkasztó nyári hőség ellenére sem zavart. Kifejezetten jól esett és nyugtató volt. Nem minden nap van az embernek ilyen kerek születésnapja, és valljuk be, a húszas évekről a harmincasra váltani, nem éppen szívderítő.

Miután már inkább zavaró volt a forró víz, nekiláttam az érdemi fürdésnek. Lesúroltam magamról a tegnap éjszaka rám tapadt izzadságcseppeket, majd nagyot nyújtózva kiléptem a zuhanykabinból.

- Jó reggelt Gitta! - köszöntöttem a nyúzott arcomat a tükörben. - Isten éltessen!

Megráztam a fejem és elmosolyodtam. Sose voltam egy magamba zuhanó típus, de úgy tűnik a harmincas szám engem sem hagy hidegen. Most nincs idő búsulni, a mai nap rólam fog szólni. Délután várnak a szüleim és kezdetét veszi a véget nem érő szülinapozás. Mosolyra fel és indulás!

Levettem a törülközőmet a fogasról és olyan gonddal itattam fel magamról a vízcseppeket, mintha ezzel el tudnám törölni a nap azon tényét, hogy egy évvel öregebb lettem. Végül elfogytak a vízcseppek is, és rám is felkerült a mai ünnepi öltözékem. Egy halványrózsaszín topot választottam, és mellé egy bézs színű rövidnadrágot vettem fel. Igen, ez én voltam, hétköznapi ruhában. Furcsa volt a szürke kosztümöket lecserélni, de legalább a hétvégeken életet leheltem ezzel magamba. Enyhe sminkkel dobtam fel a sápadt arcomat, amivel végül élőnek mondhattam magam. Barna kócos hajamat kifésültem és kivételesen szabadon hagytam. Nincs munka, nem kell az üzletasszony külső, ma csak egy átlagos nő leszek. Rendben, elég volt a depressziós hangulatból! Nagy sóhaj, és indulás!

Mosolyogva léptem ki a fürdő ajtaján, amiért ebben a pillanatban áldottam az eget. Majdnem Gáborba ütköztem, de szerencsére még időben észrevettük egymást.

- Jó reggel Édes! - köszönt mosolyogva, majd egy rövid csókot lehelt az ajkaimra. - Isten éltessen!

- Köszönöm! - feleltem mosolyogva és hálásan megöleltem. Rossz érzés volt még mindig a tudat, hogy már a harmincasok táborát erősítem, de ezt nem akartam elmondani senkinek sem. Még neki sem.

- Milyen érzés közénk tartozni? - kérdezte mosolyogva, miután kiváltam az öleléséből.

Elhúztam a számat és nem feleltem, mire ő hangosan felnevetett. Neki volt ideje megszokni a korát, ő már négy éve túlesett ezen a traumán. Nagyon is jól emlékszek arra, hogy mennyire depressziós volt azon a napon. Miért kellene nekem másképp viselkednem vagy gondolkodnom?

Szó nélkül magára hagytam és a konyhába mentem reggeli után nézni. Amint a hűtő tartalmát vizslattam, hallottam, hogy Gábor megnyitja a csapot a fürdőben. Amíg ő fürdik, én készítek valami reggelit. Nem volt kedvem hosszan bíbelődni vele, ezért csak pár szendvicset készítettem és mire megettem a sajátomat, Gábor csatlakozott hozzám.

- Szeretnél előbb átmenni a szüleidhez? - kérdezte kedvesen, miközben leült velem szembe az asztalhoz.

- Nem. Anyának délután három órát mondtam, nem szeretném idő előtt meglepni. Tudod jól, hogy azt nem szereti.

- Helyes. Akkor előtte elmegyünk a kedvenc boltodba és bevásárolunk - mondta mosolyogva és közben harapott egyet a szendvicséből. - Persze csak ha szeretnéd - tette hozzá nehezen, mikor látta, hogy felszaladt a szemöldököm az ajánlata hallatán.

- Tudod jól, hogy semmit sem kérek a szülinapomra. A mostanira különösen nem - mondtam elfintorodva, mire hangosan felnevetett. Mikor látta, hogy mennyire bosszús lettem emiatt, szelíden elmosolyodott és az asztal felett átnyúlva megsimogatta az arcomat. A jól eső simogatáson kívül, semmit nem váltott ki belőlem az érintése. Ez most roppantul zavart... Harminc éves lettem és most kezdtem csak igazán érezni azt, hogy élni akarok! Érezni akarok! Nem csak létezni szeretnék...

- Fel a fejjel Gitta, az élet nem állt meg. Ugyanolyan minden, mint volt. Szép, okos és tehetséges vagy, és sok mindent elértél már. Ez ezután sem fog megváltozni. Én ugyanúgy szeretni foglak, még ha most már néhány apró ráncot el is kell viselnem tőled - mondta mosolyogva, mire a kezdeti mosolyom azonnal el is tűnt.

- Ha-ha-ha - mondtam morcosan, de ő látszólag már nem kívánt egyebet hozzátenni a témához. Így hát felkeltem az asztaltól és miután betettem a mosogatógépbe a tányéromat és a poharamat, magára hagytam Gábort. A nappaliba lépve céltudatosan a zenelejátszóhoz léptem és nagy hangerőre állítva bekapcsoltam. Igen, erre van most szükségem! Egy kis zene, ami megnyugtat. Bár a ritmus nem volt kicsit sem lassú, a dalt magát szerettem és ez megnyugvással töltött el. A dallamra mozdultam én is, és hagytam, hogy körül öleljen a belőle áradó szenvedély. Igen, ez az, ami hiányzik nekem! Erre van szükségem! De miért nincs jelen ma az életemben? És miért csak most vágyok rá? Megannyi kérdés, amikre a válaszok sehogy sem akartak jönni.

Ijedten fordultam meg, amikor Gábor kezeit megéreztem a derekamon. Azonnal a gyönyörű szemeinek a kereszttüzében találtam magam, amik most is magukkal ragadtak. Szerettem azt a zöld szempárt, amivel mindig szerelmesen engem fürkészett. A vágy kristálytisztán izzott a szemeiben, amik egyszerűen minden alkalommal magukkal ragadtak. Imádtam, hogy nő lehettem mellette! Akármennyire is imponáló volt nekem az, hogy fülig szerelmes belém, a mai napon ezt már kevésnek éreztem. Hirtelen nem is tudtam, hogy miként voltam képes igent mondani neki. Mintha a mai napon az a Gitta, aki felkelt abból a hatalmas ágyból, nem is az lenne, aki ezelőtt harminc évig volt. Mintha a világ nem az lenne, ami eddig volt. Én, vagy a világ változott meg? A választ magam sem tudom... Teljes bizonytalanság tombolt bennem, és most csak egyetlen dologban voltam biztos: nem akarom! Most nem kívánom őt.

Zavarodottan elmosolyodtam és még mielőtt megcsókolhatott volna elhajoltam tőle.

- Azt mondtad, hogy vásárolni viszel - mondtam neki tetetett lelkesedéssel, mire is mosolyt csaltam az arcára.

- Megadod magad? - kérdezte győzelemittasan. Én kelletlenül bólintottam, mire az arcán a mosoly széles vigyorrá húzódott. Imádott nekem örömet okozni, és úgy tűnik, ez most is nagyobb boldogságot okozott neki, mint az irántam tomboló vágyainak a kielégítése.

- Induljunk - mondtam megadóan. Ő elengedte a derekam, kézen fogott és kérdés nélkül a bejárati ajtó felé húzott. Az előszobában felvettük a cipőinket, én magamhoz vettem a táskámat és útnak indultunk ebben az igen hosszúnak ígérkező napban.

*

Unottan keringtünk a pláza boltjaiban, és a kezünk még idegesítően üres volt. Pedig az idő szorított, hamarosan el kellett indulnunk anyáékhoz. Még a kedvenc üzletemben található új kollekció se hozott lázba. Most kezdtem igazán érezni, hogy baj van. Valami megváltozott, és talán már sose lesz a régi. Ez a nap teljesen rányomta a bélyegét az életemre, és úgy tűnt, megváltoztathatatlan folyamatot indított el. Bennem változott valami, és akármennyire is meg akartam ezt állítani, a szívem legbelül nem engedte.

Újabb perceket vesztegettünk el egy másik üzletben, mire végre feladtuk. Ez nekem ma nem ment. Visszamentünk az autóhoz, beraktuk azt a néhány kevés táskát a csomagtartóba, amit vettünk, majd elindultunk a szüleimhez.

Egész úton csendben ültünk az autóban Gáborral. Már-már idegesítő lett volna, hogy egy szót se szóltunk egymáshoz, ha nem ez lenne már évek óta. Így kedvtelenül bámultam ki a rohanó pesti tájra, míg meg nem érkeztünk anyuékhoz.

Mikor beléptem az ajtón tudtam, hogy igazam volt. A hátam közepére sem kívántam ezt a partit. A nappali közepén egy „Isten éltessen, Gitta!” felirat lógott, és mintha nem tudnék olvasni, egyszerre a bent álló vendégsereg ezzel a mondattal fogadott. Nem volt időm ráeszmélni arra, hogy mi történt, mert körülbelül két perc alatt mind a 30 ember megölelt és újra felköszöntöttek. El sem tudtam képzelni, hogy anyuék miként csődítettek össze ennyi embert, de nem is érdekelt. Már most alig vártam, hogy véget érjen az este.

A nap kötelező programján hamar túlestem. Felvágtam az egyáltalán nem kicsinek számító tortámat, majd amint tudtam kimenekültem az erkélyre. Hát ez remek… Egyre undokabb és depressziósabb vagyok. Csak azért, mert az a rohadt kettes hármasra váltott! Már ott tartottam, hogy az idegesített igazán, hogy ezen idegeskedek. Mintha nem lenne elég sara az életnek, amit el kell viselni!

Kimérten bámultam le a hatalmas erkélyről, amikor hallottam, hogy valaki csatlakozik hozzám. Megfordultam a tengelyem körül és a nővéremmel találtam szembe magam. Egy szót sem szólt hozzám, de nem is kellett. Tudtam jól, hogy ő is a háta közepére se kívánja ezt a partit. Egyikünk sem szerette az ilyen felhajtásokat, mégis családi hagyománynak számította a kerek évszámok ilyen fajta megünneplése.

Unottan vett elő egy szál cigit a kezében tartott dobozból, majd nagyot sóhajtva rágyújtott.

- Nekem is – szólaltam meg halkan, amikor a cigi felizzott a szájában. Kíváncsian felhúzta a szemöldökét, de végül szó nélkül a kezembe nyomta a dobozt és a gyújtót.

- Leszoktál – jegyezte meg egyszerűen, de én csak szó nélkül meggyújtottam egy szál cigarettát és jólesően kifújtam a füstöt.

Ez igaz… Tíz éve, pontosan ezen a napom fogadtam meg, hogy leteszem és azóta rá sem gyújtottam. Egészen máig… Mi változott meg?

- Mi a baj? – kérdezte pár perc néma csend után Réka.

- Mi lenne? – válaszoltam neki automatikusan hárítva a kérdését. Úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy mire célzott az előbb. Nővérek voltunk és pontosan tudtuk, hogy mikor van bajban a másikunk. Réka egyetlen mozdulatából, gesztusából meg tudtam állapítani azt, ha valami nyomasztotta. Ez rá is igaz volt. Olyanok voltunk egymásnak, mint egy nyitott könyv, semmit sem tudtunk titokban tartani a másik előtt.

Nagyot sóhajtottam, mert tudtam, hogy most sem úszom meg ennyivel a kérdését.

- Emlékszel, hogy mit mondtam neked a lánybúcsúdon? – kérdezte tőlem elmerengve.

Ha így lenne ötösöm a lottón… Rékának elég volt pár perc, hogy rögtön a lényegre tapintson. Hogyne emlékeznék a lánybúcsúmra? Az akkori mondatai kitörölhetetlenül a fejembe égtek.

„ – Biztosan ezt akarod Gitta? Soha nem voltál belé szerelmes!”

A mondata most is hangosan visszhangzott a fejemben, de nem akartam, hogy a hatalmába kerítsen. Idegesen az ég felé emeltem a fejem és a magasba fújtam a füstöt. Azon az estén még nem értettem, hogy miért olyan fontos az, amit Réka kérdezett tőlem. Minek a szerelem? Egyszer úgyis elmúlik... Miért lenne baj, ha soha nem is volt?

Rékára emeltem a tekintettem, aki egykedvűen nézett be az erkélyajtón keresztül a nappaliban iszogató, beszélgető tömegre. A szeme folyamatosan a gyerekeit követte, figyelte amint kergetőzve rohangálnak a vendégek között. Áhítattal és törődéssel nézte őket egészen addig, míg a sógorom, Andris meg nem jelent és rendre parancsolta őket. Réka abban a pillanatban elszakította róluk a tekintetét, és ő is a magasba fújta a füstöt. Ebben a pillanatban jöttem rá arra, aminek eddig is nyilvánvalónak kellett volna lennie. Réka beleunt az életébe… Megkeseredett és elege volt a házasságából. Az a csillogás, amit régen láttam a szemében, amikor Andrisra nézett, már régen eltűnt.

Ezért kérdezte tőlem azon az estén azt, amit ő már jó előre tudott… Esélyem se volt a boldog, hosszú házasságra úgy, hogy soha nem voltam szerelmes Gáborba. Ő a kapcsolatuk elején szerelmes volt Andrisba, de aztán jött Dia, a keresztlányom és összeházasodtak. Egy szóval se mondta Réka, hogy valaha is megbánta volna Diát, de ha ő nincs, talán nem Andris mellett köt ki végérvényesen. Még csak 24 volt akkor… Igen, fiatalon kezdte az életét... Ezért nem nézte jó szemmel, hogy én 5 évvel később, 25 évesen belementem egy ilyen házasságba. Miért későn jön rá az ember arra, hogy hibázott? Hiba volt? Valóban hiba volt Gáborhoz hozzámennem?

Ezernyi kérdés, amire én magam sem tudtam a választ, de ma már nem is akartam őket.

- Egy martinit? – kérdezte Réka, miután elnyomta a cigit.

Szó nélkül bólintottam, és én is elnyomtam a csikket. Réka után bementem a lakásba és céltudatosan a bárpulthoz léptem vele. Az egész este olyan volt, mintha szó nélkül kommunikáltunk volna. Minden pohár martini után koccintottunk, és amikor a tekintetünk összeakadt, mintha újabb és újabb súlyos terheket osztottunk volna meg a másikkal. Rékával igazán felüdítő volt az e fajta beszélgetés. Néma pletyka… Én csak így hívtam. Ő volt az, akire mindig számíthattam, mert szavak nélkül is tudta, hogy éppen mire van szükségem. Alig volt köztünk négy év, mégis mintha ikrek lettünk volna. A szimbiózis már gyerekekként megvolt, amivel anyu és apu nem igazán tudtak mit kezdeni. Amennyire áldás, annyira átok is volt nekik. Mi voltunk egymásnak azok, akik másoknak a szülők. Egy sajátos kapcsolatunk volt, amibe senkit sem engedtünk be, még a szüleinket és az öcsénket sem.

Most, hogy végre Rékával tölthettem az este hátra lévő részét, tudtam, hogy hamar el fog szállni az, ami még hátra van belőle. Nem sok idő kell az első vendégek távozásáig és legközelebb már akkor fogok feleszmélni, amikor másnap reggel az ágyamban ébredek.

Következő rész