Sziasztok!
Gyorsan a végére értünk, nem? :) Utolsó turnus, és következik a második rész. A jövő héten. :) De addig is, jó olvasást a befejezéshez. :)
Morwen
**********************
36. fejezet
Nem érzékeltem magam körül a külvilágot. Mintha a távolból
Emma hangját hallottam volna.
- Dávid. Dávid. Dávid kérlek ébredj.
Ébredjek? Miért ébredjek? Hiszen nem is alszok. Mi ez az
egész? Vagy tényleg alszok? Emma hangja egyre közelebbről szólt, amit
egyáltalán nem értettem. Messziről kiabál hozzám, hogy ébredjek fel, utána
pedig egyre közelebb jön és úgy szólongat? Mi ez az egész? És egyáltalán hol
vagyok. És az a sírás… Vanda? De hát miért sír? Miért nem alszik?
- Dávid. Dávid. Kérlek.
Emma hangja egyre kétségbeesettebb lett, amit egyáltalán nem
tudtam hova tenni. Talán szólnom kellene. De ha nem alszok, akkor miért nem
felelek neki? Egyre tisztultak a gondolataim és áramütésként ért a felismerés,
hogy hol is vagyok. Vanda sír, Emma pedig teljesen ki van borulva. Hát nem álom
volt? Lassan kúsztak vissza a fejembe a gondolatok az elmúlt két napról.
Anyuéknál töltöttük a napot, aztán este hazaindultunk… De nem érkeztünk meg. A
baleset… Maga a pokol volt, amikor végleg tudatosult bennem, hogy ez valóban
megtörtént. Emma és Vanda! Meg kell őket védenem! Fel kell ébrednem!
Egyre tisztultak a gondolataim és próbáltam visszavenni az
irányítást a testem felett. Sikerült megmozdítani a fejem. Ez az, sikerülni
fog!
- Dávid. Hallasz engem? Dávid?
Mintha egy örökkévalóság lett volna, mire tudtam parancsolni
a szemeimnek, hogy kinyissam őket.
- Emma? - éreztem, hogy az én szám mozog, de a hang ami
elhagyta azt, nem ismertem fel.
- Igen, én vagyok az. Dávid, hogy vagy? Fáj valamid? Hogy
érzed magad?
Mintha valami borzasztóan nehezet kérdezett volna tőlem
Emma, pedig egy kis részem tudta, hogy ez egyáltalán nem így van. Hogy vagyok?
Mint akin átgázolt egy vonat. A helyzetünket tekintve, sajnos nem is volt olyan
lehetetlen ez az érzés. Fáj valamim? Persze, hogy fáj, a jobb lábam mintha
fejszével trancsíroznák. De nem voltam képes lenézni a lábamra. A légzsák is
takart még és a fejem sem bírtam túlzott mozgásra bírni. Nem akarom Emmát
megijeszteni, higgadtnak kell maradnia, rendbe kell jönniük, én nem számítok.
Én hibáztam és megérdemlem, ami velem történt. Behunytam a szemem, mert őrjítő
volt a fájdalom.
- Megvagyok. Vanda?
- Úgy látom jól van, csak nagyon sír. Megpróbálok kiszállni
és kiveszem őt, aztán neked is segítek.
- Nem, Vandát vedd ki. Nekem azt hiszem eltört a lábam.
Nem bírtam tovább hazudni, úgy éreztem, hogy jobb ha tudja
Emma, hogy miért nem tudok mozdulni. Képtelen vagyok így segíteni nekik. Emma
nem szólt semmit és kezdtem aggódni. Lassan kinyitottam a szemem és
összeszorult a szívem, amikor megláttam, hogy mennyire kétségbeesett.
- Nem, nem, biztosan tévedsz. Azonnal kiszállok és hívom a
mentőket. Nem lesz semmi gond.
- Rendben. Hiszek neked. Nem lesz baj.
Láttam, ahogy Emma nehezen kikapcsolja az övét és megpróbál
kiszállni az autóból. Látszólag semmi baja nem volt, de egész testében
remegett. Hallottam amint megkerüli az autót és kinyitja Vanda ajtaját. Még
mindig keservesen sírt. Tovább fohászkodtam magamban, hogy ne legyen semmi
baja. Bíztam abban, hogy csak megrémült.
Emma mellém lépett és megpróbálta kinyitni az ajtómat.
Nehezen felé fordultam és láttam ahogy szinte már sírva próbálja kinyitni.
Tudtam, hogy nem fog sikerülni neki, mert össze volt roncsolódva az ajtó és az
autó bal orra. Ezért törhetett el a lábam is. Egyszer csak mégis sikerült
kinyitnia az ajtót, amibe az egész kocsi beleremegett és én is. Akaratom
ellenére felszisszentem, ahogy végigsöpört rajtam a lábamból kiinduló fájdalom.
Emma egy pillanatra elkapta a tekintetét rólam, és akkor
tudtam, hogy nagy baj van. De egyszerűen nem tudott ez érdekelni. Ők jól
voltak, és ennyi nekem bőven elég volt. Emma mély levegőt vett, visszafordult
hozzám, de ekkor egy távoli hang ütötte meg a fülünket. Emma a hang irányába
kapta a fejét, és próbált fókuszálni az érkező idegen férfira.
- Hölgyem. Hölgyem. Jól vannak? Istenem úgy sajnálom. Egy
kerékpáros volt kivilágítatlanul az úton és ezért kellett félrekapnom a
kormányt, hirtelen nem gondoltam arra, hogy közben én meglököm magukat. A
mentőket már hívtam, nemsokára itt lesznek. Tudok segíteni?
Szóval ezért történt az egész… Miért mindig a vétlenek
isszák meg a levét mások felelőtlenségének? Vétlenek? Nem, én nem voltam az, hibáztam
és ezért megérdemlem a fájdalmat és Emma gyűlöletét.
- Kérem fogja meg a kislányom. Segítenem kell a barátomnak.
- mondta Emma kétségbeesetten és láttam, hogy a még mindig keservesen síró
Vandát átteszi a férfi kezébe. Levette a kardigánját és óvatosan a fejemhez
nyomta és elkezdte törölgetni. Nem értettem, hogy miért teszi ezt, egyáltalán
nem fájt a fejem. Aztán hirtelen felszisszentem, és akkor megértettem, hogy
valószínűleg a fejem is bevertem. Emmára pillantottam, aki próbált mély levegőt
venni és közben sűrűn záporoztak a könnyei. Hirtelen összeállt a kép. Nagyon
vérezhet a fejem, mert Emma nem bírja a vért. Féltem, hogy el fog ájulni, de
olyan kitartást és határozottságot láttam a könnyein keresztül is a szemén,
amitől összeszorult a szívem.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és akkor éreztem,
hogy nedves forróság önti el az arcom. Hogy lehetek ennyire gyenge most? Nem
tehetem ezt, most nem. Nem elég, hogy veszélybe sodortam őket, még össze is
török, hogy végül engem sajnáljanak? Nem tehetem ezt, Emmának inkább tiszta
erőből püfölnie kellene, amiért ezt tettem velük.
- Sajnálom. Nem érdemellek meg titeket. Majdnem meghaltunk
miattam.
- Ssh, semmi baj nincsen, mi jól vagyunk és ne beszélj
butaságokat. Ne foglalkozz most semmivel, csak szedd össze magad. Minden
rendben lesz. Ne ess kétségbe, jól vagyunk. Nem a te hibád volt.
A hangja remegett, de mégis felfedezni véltem benne a
magabiztosságot. Nem engedi meg magának, hogy magába roskadjon. Most is törődik
velem és talán szeret is még, amit én egyáltalán nem érdemlek meg.
Messziről mintha szirénák hangját hallottam volna. Ilyen
hamar ideértek? Eszembe jutott, hogy már közel jártunk Pesthez, és talán ez
volt a nagy szerencsénk. Egyre közelebbről hallottam a hangjukat, míg végül
elnémultak. Szapora lépteket hallottam, majd végül megláttam a hozzá tartozó
alakokat is. Az egyik férfi megfogta Emma karját és óvatosan elhúzta mellőlem,
hogy a másik oda tudjon jönni hozzám. Nem figyeltem mit csinál, csak Emmát
néztem, akit a másik faggatott.
- Mi történt? Ki sérült meg? - kérdezte tőle aggódva.
- A párom. Azt hiszem eltört a lába. A lányom pedig még
mindig sír, pedig nem lett semmi baja látszólag. Ennyire megijedt volna?
- Ön is a kocsiban ült hölgyem?
- Igen.
- Akkor kérem fáradjon a mentőhöz, a babával együtt. Az
úrról majd mi gondoskodunk.
- De.... - ellenkezni próbált Emma, de a szavába vágott a
férfi.
- Kérem, mindent megteszünk, ne aggódjon. Menjen most a
babával a kocsihoz. - mondta neki határozottan a férfi, mire Emma végül
nehezen, de engedelmeskedett.
- Rendben.
Még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett rám, az arcán
a bűntudatot véltem felfedezni. Nem, nem lehet bűntudata, neki nincs rá oka,
hogy ezt érezze. Átvette az idegen kezéből Vandát, majd elindult abba az
irányba, ahonnan a két mentős érkezett. A férfi, aki Emmával beszélt, most az
idegen felé fordult.
- Ön megsérült?
- Nem, semmi bajom. Én csak segíteni akartam. Nem akartam
ezt, de az az ostoba biciklis… Próbáltam elkapni, de olyan részeg volt, hogy
fel sem fogta mit ordítottam neki.
- Értem. Kérem, fáradjon vissza a kocsijához, amíg
megérkeznek a rendőrök és megírják a jegyzőkönyvet.
A férfi kelletlenül bólintott, majd lassan elsétált tőlünk.
Ebben a pillanatban hallottam, hogy felcsendül újra a sziréna és gyorsan
elkezdett távolodni tőlünk.
Emma… Vanda… Baj van, nagy baj van. Ebben a pillanatban
megszólalt a telefonja a tőlem távolabb álló férfinak, de még így is
kristálytisztán hallottam a szavait.
- Miért mentetek el Tomi? - kérdezte értetlenül a telefonba.
- Baj van?
Az arca elkomorult, ami nekem egyet jelentett abban a
pillanatban a megsemmisüléssel.
37. fejezet
Alig hallottam a hangját, annyira magamba zuhantam a fájdalomtól.
A lábamban hasogató kín semmi volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem
ekkor.
- Értem - folytatta gondterhelten. - Persze, most szedjük ki
az autóból, Jani még a terepet méri fel. Rendben, a kórházban találkozunk, mi
is oda megyünk majd.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva tőle.
- Csak elővigyázatosságból bevitték őket a kórházba. Ez
rutin eljárás ilyenkor.
Nem bírtam felelni, teljesen magamba roskadtam. Ha
bármelyiküknek is baja esik ma… Nem élném azt túl, a bűntudat ölne meg.
- Mi a helyzet Jani?
Az említett férfi, aki még mindig engem és a kocsit
vizsgálta nem nézett rá, és úgy felelt.
- Eltört a lába, de talán nem szorult be annyira, hogy fel
kéne vágni a kocsit. Amint megérkezik a másik mentő, ki is tudjuk venni, de nem
lesz egyszerű. Addig ellátom a sérülést a fején. Máshol nem látom, hogy
megsérült volna.
A másik szó nélkül a lábához tette a mentőtáskát, mire Jani
lehajolt és kötszert vett a kezébe. Emma felsője még mindig a fejemen volt,
amit óvatosan levett rólam, de még így is éreztem, hogy nagy seb lehet rajtam.
Nem éreztem a fájdalmat, ahogy tisztította, majd leragasztotta, mert sokkal
nagyobb volt az a fájdalom, ami a lábamban lüktetett. Egyre gyengébben éreztem
a lábamból induló fájdalmat. Szóval még el is fogom veszíteni… Remek kilátások,
de inkább én eltűrök minden szenvedést, csak a családom jól legyen.
A távolból újra felcsendült egy sziréna hangja, ami végül
egyre közelebb ért, majd elhallgatott. Újabb rohanó léptek, és még két férfi
tűnt fel mellettünk.
- Mi történt? Mit kell tennünk? - kérdezte az egyik Janitól.
- Kivehetjük az autóból, de csak óvatosan, mert nyílt törés
van a lábán. Nem tudom bekötni amíg a kocsiban ül. Szerencsére nem veszített
sok vért, nem ért artériát a törés.
- Rendben. Engedj oda engem is, és vegyük ki. Laci,
készítsétek ide a hordágyat.
A vele érkezett férfi csak bólintott és elrohant, míg ő és
Jani kikapcsolták az övemet, és kivágták a légzsákot.
Laci visszaért a hordággyal, mire Janiék óvatosan megfogtak
és megpróbáltak kiemelni az autóból.
Azonnal eltűnt a szemem elől minden, csak sötét foltokat
láttam és a fájdalmat, ami újra magába húzott. Igyekeztem csendben maradni, de
nem bírtam sokáig. Mikor a törött lábam megfogta Jani, hogy ne mozogjon,
miközben kiemelnek, keservesen felordítottam.
Már a kezükben voltam és a hordágyra tettek, amikor végre
enyhült a kín és ki bírtam nyitni a szemem és a lábamra néztem. Borzalmasan
nézett ki, és ha nem fájt volna ennyire, talán a gyomrom is felfordult volna.
Egy merő vér volt a nadrágom és egy helyen a csont teljesen kiszakította. Úgy
éreztem, hogy ezt már lehetetlen lesz helyrehozni.
Hirtelen eszméltem rá, hogy betettek a mentőbe és abban a
pillanatban el is indultunk. Jani valamiféle injekciót adott nekem, de meg sem
éreztem a szúrást.
Utána felvágták a nadrágom, majd a lábam vizsgálták.
Valamivel megpróbálták rögzíteni, de az újabb fájdalomhullámtól semmit se
láttam és nem éreztem, hogy mit tesznek pontosan. Egyszer csak kezdett enyhülni
a kín, pont akkor, amikor lassított a mentő. Gondoltam, hogy megérkeztünk, mert
óvatosan letakartak nyaktól lefelé, majd kiemeltek a mentőből. Mikor megéreztem
az esti hűs levegőt, akkor meghallottam Emma kétségbeesett hangját és egy
pillanattal később már mellettem állt és megfogta a kezem.
- Dávid. Dávid.
Maga volt a boldogság, amikor meghallottam a hangját. Az
arca egy merő víz volt a könnyektől, de mégis felcsillantak a szemei, amikor
rám nézett. Ekkor döbbentem rá, hogy semmi sem változott, nem képes haragudni rám,
pedig teljes szívéből gyűlölnie kellene.
- Ti jól vagytok? - szólaltam meg végül rekedten.
Egy pillanatra láttam, hogy zavarba jön és már ekkor tudtam,
hogy valami történt.
- Mi jól vagyunk. Most magaddal foglalkozz.
Miért hazudik? Miért nem mondja el, hogy mi a baj? Tudnom
kell, el tudom viselni! Jobb, mintha kétségek közt őrlődnék. Neki látszólag
nincs baja, de hát akkor…Nem, nem lehet baja neki, azt sose élném túl, ha Vandával
lenne valami.
- Vanda? - kérdeztem tőle elszoruló torokkal és megsemmisülten
vártam a válaszára.
- Bent van, vigyáznak rá. Te hogy vagy? - felelte gyorsan.
Valóban? Csak vigyáznak rá? Talán Emma csak ki van borulva a
történtek, miatt és tényleg nincs semmi bajuk. Egy pillanatra fellélegeztem,
végül válaszoltam neki.
- Megmaradok. Csak nagyon kába vagyok.
Ez igaz is volt, de hogy mi lesz a lábammal, azt még én sem
tudtam. Hirtelen rájöttem, hogy már nem is érzem a fájdalmat, nem érzem a
lábam. Hát vége? Nem törhetek össze, nem mutathatom ezt Emmának. Végig fogta a
kezem míg beértünk az épületbe, de hamar leszakadt rólunk, mert a vizsgálóba
már nem engedték be.
Egy ötven év körüli kedves doktor lépett hozzám.
- Jó estét uram. - köszönt kedvesen és bizalom gerjesztően.
- Én vagyok az orvosa. A lába nagyon csúnyán eltört ezért meg kell műtenünk.
Nincs mitől tartania, ez egy rutin műtét az ilyen esetekben.
- Tehát nem veszítem el a lábam? - kérdeztem döbbenten.
- Nem dehogy. A fájdalmai biztosan enyhültek a morfiumtól,
ezért hihette azt, hogy baj van. De nem kell aggódnia. Ezeket a papírokat alá
kell írnia, hogy beleegyezik a műtétbe. De mivel elég kábult, alá kell írnia
egy hozzátartozójának is.
Szó nélkül aláírtam az elém tett papírokat, majd az orvosra
néztem.
- A barátnőm is itt van a kórházban, a lányommal van. Kérem
írassa alá vele a papírokat.
- De nem hozzátartozó, és…
- Nekem nincs nála fontosabb a Földön, és hamarosan
elveszem.
Igen… Ha ennek vége, és Emma megbocsát, akkor nem fogok
tovább habozni. Soha többé nem eshet bajuk és mindent meg fogok tenni azért,
hogy többé soha ne kerüljenek veszélybe.
- Nos, rendben. Az állapotát tekintve és mivel a kislánya
anyukája az ő beleegyezése is elegendő lesz - mondta beletörődve az orvos, majd
távozott.
Ezalatt egy nővér lépett hozzám és levette a ruháimat, majd
letakart egy takaróval. Alig volt időm ráeszmélni, hogy fázok, amikor már
vissza is tért az orvos.
- Minden rendben, Elvira kérem, készítsék elő az urat a
műtétre. A kettes műtőbe kell mennünk.
- Rendben doktor úr - felelte Elvira, mire újra távozott az
orvos.
Elvira mellém lépett és beadott valami injekciót. Szóval ez
nem olyan lesz, mint a filmekben szokott lenni. Egy injekció és már alszok is?
- Ne aggódjon, minden rendben lesz. Zsolnay doktor úr az
egyik legjobb - mondta kedvesen Elvira, de már alig hallottam a hangját. Ez
igen erős altató lehet, minden porcikám perceken belül zsibbadt tőle.
Folyamatosan terjedt szét a testemben, legvégül a fejemen kezdtem érezni. Még
rémlett, hogy kitolnak a szobából, majd minden elsötétült előttem.
38. fejezet
Mikor felébredtem úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú és
mély álomból ébredt. Először nem láttam magam körül semmit, homályos volt a
világ, ezért újra be is hunytam a szemem. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán
ismerős szagok csapták meg az orromat. A kórház megszokott és összetéveszthetetlen
szaga beleitta magát az orromba. Tehát nem egy rémálom volt. Összeszorult a
szívem, ahogy az emlékek szép lassan magukba szippantottak. Mint egy éles film
lepergett előttem az egész baleset és minden, ami azután történt egészen a
műtétemig. Lassan kicsordultak a könnyeim, és emésztett a bűntudat.
- Dávid! Kisfiam, hát magadhoz tértél!
Azonnal felpattantak a szemeim, amint meghallottam anyu
hangját. Fölém hajolt és sírva megsimogatta az arcom.
- Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva.
Nagyot nyeltem és nem bírtam felelni. Kit érdekel, hogy hogy
vagyok, csak Emma és Vanda számít.
- Lényegtelen anyu. Emma és Vanda?
- Vanda jól van, szerencsére csak enyhe agyrázkódása lett.
Minden rendben lesz, egy hét múlva már csak egy rossz emlék lesz neki ez az
egész. Emma pedig kimerült és sokkot kapott, de jól van. Most alszik.
Egy pillanatra fellélegeztem, de a bűntudat továbbra sem
akart múlni.
- Hál Istennek! - sóhajtottam. - Látni akarom őket.
- Nem mehetsz el innen Dávid, nem rég lett vége a műtétednek.
Pihenned kell, hogy minél előbb felépülj.
- Nincs nekem semmi bajom, ez semmiség. Értük ennél többet
is elviseltem volna. Hibáztam, és az a legkevesebb, hogy én iszom meg ennek a
levét.
- Ne mondd ezt Dávid, nem te voltál a felelős. A biciklist
elkapták a rendőrök és ő is számíthat büntetésre.
- Eső után köpönyeg, lehettem volna óvatosabb is. - feleltem
megtörten és ingerülten.
- Ne hibáztasd magad. Jól vagytok mind, és csak ez a fontos.
Amint ezt kimondta lassan nyitódott az ajtó és Éva lépett be
csendesen. Alig bírtam a szemébe nézni, pedig az aggódáson kívül mást nem
tükröztek.
- Dávid. Felébredtél, végre. Hogy vagy? - lépett hozzánk
aggódva, majd megölelt.
- Gyűlölnöd kellene Éva - mondtam elcsukló hangon.
- Dehogy Dávid, tudom, hogy nem te voltál a hibás. Nem vagy
felelőtlen és biztos vagyok abban, hogy nagyon vigyáztál a lányomra és az
unokámra.
- Ez nem változtat a dolgokon. - mondtam szigorúan és közben
a plafont kezdtem el nézni, mintha az akaratommal elérhettem volna, hogy rám
szakad.
- Dávid kérlek, ne emészd magad. Nem a te hibád, és ezt te
is pontosan tudod. Mind jól vagytok és csak ez számít - mondta Éva nyugtatóan.
- Most visszamegyek Emmához.
Elkaptam a fejem a plafonról és Évára néztem.
- Amint felébred kérlek szólj nekem. Tudni akarom, hogy hogy
van.
- Rendben Dávid. Ne idegeskedj, hanem pihenj, rendbe kell
jönnöd.
Kimérten bólintottam, majd Éva magunkra hagyott.
- Itt van mindenki, szeretnének meglátogatni. Behívhatom
őket?
Anyu szinte könyörgően nézett rám, de én tudtam, hogy most
nem esne jól senkinek a társasága. Nincs szükségem a sajnálatra, egyedül akarok
most lenni.
- Nem. Most nem kellene. Gyenge vagyok és attól tartok, hogy
hamarosan újra elalszok. - feleltem anyunak egy hatalmas gombóccal a torkomon.
- Te is menj ki nyugodtan.
- Nem, itt maradok veled.
Kelletlenül beletörődtem, hogy anyu nem fog magamra hagyni.
Csak csendben ült mellettem, én pedig a csukott szemhéjamon keresztül bámultam
a plafont. Képtelen voltam aludni az idegességtől. Látni szerettem volna Emmát
és Vandát, de tudtam, hogy erre esélyem sincs, nem fogják engedni, hogy
felkeljek. Csak a türelmetlen várakozás maradt, ami őrjítő volt. A percek
borzasztó lassan teltek, bennem a feszültség pedig egyre csak nőtt. Próbáltam
feldolgozni azt, ami az elmúlt néhány órában történt velünk, de nem ment. Még
aludni sem bírtam volna, mert tudtam, hogy csak a baleset játszódott volna le
újra és újra az álmaimban is.
Nagy sokára újra nyílt az ajtó, mire kipattantak a szemeim
és azonnal arra kaptam a fejem. A szívem egy óriásit dobbant, amikor Éva
mellett megláttam Emmát. Fáradtnak tűnt, de látszólag nem volta rajta sérülés.
Hiába láttam őt este, nem voltam biztos abban, hogy jól meg tudtam nézni.
Túlságosan kába voltam, és nem bíztam az emlékeimben.
Azonnal felültem az ágyon és nem érdekelt, hogy közben bele
nyílalt a fájdalom a lábamba.
Anyu is rögtön felállt és feléjük sétált.
- Emma drágám, jól vagy? - kérdezte tőle, majd átölelte.
- Igen, köszönöm, minden rendben van. - felelte Emma
mosolyogva, majd rám nézett. Nem bírtam levenni róla a tekintetem. Csak akkor
tűnt fel, hogy anyuék kimentek, amikor csukódott a kórterem ajtaja.
Emma elindult felém, de nem szólt egy szót sem. Teljesen
kétségbeestem, féltem attól, ami most következni fog. Teljesen érthető, ha ezután
látni sem akar és elhagy majd. Összeszorult a torkom és szinte remegtem belül,
miközben vártam, hogy megszólaljon.
Amikor odaért mellém közel hajolt hozzám, végül ösztönösen
én is így tettem. Lassan átölelt és a fejét a vállamra hajtotta. Abban a
pillanatban megnyugodtam, mert rájöttem, hogy nem akar elhagyni, pedig titkon
magamban, talán erre vágytam, hogy ezzel büntessen. Előtört belőlem az az
érzés, ami a baleset óta nyomasztott. A trauma… Most fogtam fel igazán, hogy
min mentünk keresztül tegnap este. Majdnem elveszítettük egymást, majdnem újra
elszakított minket egymástól az élet. Szinte ugyanabban a pillanatban kezdtünk
el sírni egymás karjaiban. Összetörtem, pont úgy, ahogy Emma. Ha tegnap
bármelyiküket is elveszítettem volna… Nem éltem volna azt túl. Ismertem magam
annyira, hogy tudjam, onnantól kezdve az élet megállt volna számomra.
Percekig csak sírtunk egymás karjában, ami egyszerre volt
fájdalmas, de ugyanakkor jól eső forrósággal töltötte el a szívemet. Annyi
érzés kavargott bennem abban a percben, hogy nem is értettem, hogy lehetséges
ez. Fájdalom, szerelem, bűntudat, félelem, megnyugvás… Hogy lehet ennyi
ambivalens érzés bennem? Nem is tudtam, hogy melyikkel foglalkozzak, de végül a
bűntudat nyert.
- Annyira, annyira sajnálom. - mondtam végül halkan a fülébe.
Emma kibontakozott a karjaimból és a szemembe nézett. Szinte vártam tőle a
kegyelem döfést, de olyan szelídség áradt a szemeiből, hogy szinte azonnal
megnyugodtam. Lassan letörölte a könnyeimet és közben jólesősen végigsimított
az arcomon.
- Dávid, ne, kérlek, ne emészd magad. Ez nem a te hibád
volt. Nem te hibáztál.
- De, de igen. Nem vigyáztam rátok eléggé. Ha... Ha... Ha
veletek ma történt volna valami. - újabb zokogás lett úrrá rajtam, amint
rádöbbentem ezeknek a szavaknak a súlyára. Újra átölelt, én pedig szó nélkül rá
hajtottam a fejem.
- Dávid, kérlek, figyelj rám. Nem szabad emésztened magad.
Nem tehetsz semmiről sem, ennek így kellett lennie, és már amúgy is megtörtént,
a múlt már, a jövőbe kell tekinteni.
- Tudom, de...
- Nem, nincs semmi de. - ellenkezett szelíd hangon, de
határozottan. - Most koncentrálj arra, hogy meggyógyulj. Erre van most
mindnyájunknak szüksége.
- Rendben. - mondtam beletörődve, majd újra a szemébe
néztem. - Te jól vagy? Azt mondták összeestél. Akkor mégiscsak valami bajod
lett neked is.
- Nem, nem lett bajom. Csak túl sok volt a megrázkódtatás,
ami ért. Sokat aggódtam értetek. De nem ezért ájultam el.
Nem értettem mire céloz. Teljesen tanácstalan voltam és
kérdőn néztem rá. De ő mintha zavarban lett volna, kereste a szavakat. Tehát
valami mégiscsak történt… De mi? Egyre feszültebb lettem, de végül arrébb
helyezkedtem az ágyon és megveregettem magam mellett a helyet, jelezve, hogy
üljön le mellém.
Leült mellém velem szembe, de továbbra sem bírt megszólalni.
Egyre feszültebb lettem, és már nem bírtam tovább várni.
- Akkor miért? Mi bajod van Emma? - kérdeztem tőle aggódva
és elcsukló hangon.
Mély levegőt vett, majd végül folytatta.
- Nincs bajom. Csak nem voltunk pár hete eléggé óvatosak.
Babát várok. - tette hozzá mosolyogva, és közben kérdőn fürkészte az arcomat.
Fogalmam sincs mit látott akkor rajtam, mert magam sem
tudtam, hogy egyáltalán mit éreztem abban a másodpercben, hogy ezt kimondta.
Talán egy kisebb sokkot kaptam, nem bírtam megszólalni. Talán egy perc is
eltelt, mire magamhoz tértem, és iszonyatos erővel terjedt szét a szívemből a
forróság. Hirtelen magamhoz öleltem Emmát, és sírva szólaltam meg.
- Hogy lehet a bánatban ekkora örömöt kapni? Emma, Emma, én
.... Ha neked is bajod lett volna ma, én...
Lágyan kibújt az ölelésemből és szigorúan nézett rám.
- Nem, nem, nem lett bajunk. Jól vagyunk. Mind a négyen. - mondta
mosolyogva és bíztatóan, mire én is elmosolyodtam.
- Mindenem odaadtam volna azért a csodáért amit ma kaptam,
ebben a szerencsétlenségben. Mindhárman jól vagytok, és Vanda is hamar
meggyógyul. Akár mindenem el is törhetett volna, csak ti maradjatok épségben.
Az életem is bármikor odaadnám értetek.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajoltam Emma hasához és
úgy folytattam. - Szia kicsikém. Tudod apu meg anyu nagyon-nagyon szeret téged,
és nagyon-nagyon várunk rád.
Emmára pillantottam, akinek elkezdtek folyni a könnyei és
csillogtak a szemei a boldogságtól. Letöröltem a könnyeit és bíztatóan néztem
rá.
- Ne sírj Emma, minden rendben van.
- Tudom, nem is azért sírok. Csak meghatódtam.
Újra magamhoz húztam és átöleltem. Végigsimítottam a haját,
mire ő ráhajtotta a fejét a vállamra. Nagyon jó érzés volt, hogy így hozzám
bújt. Hirtelen furcsa érzés kezdett el kavarogni bennem és nem értettem, hogy
mitől van ez. Aztán rájöttem: izgulok. Eljött a megfelelő pillanat, most kell
megtennem, még ha az az egy apróság hiányzik is. Határozottan eltoltam magamtól
Emmát és fürkészve néztem a szemébe. Mindig elvesztem a gyönyörű szemeiben,
egyszerűen szerelmes voltam a mogyoróbarna szemeibe. A nő, akiért az életem is
odaadnám, itt van mellettem én pedig soha nem akarom elengedni őt. Eljött az
idő. Nagyot dobbant a szívem és újra szétterjedt a szívemben a jól eső
forróság. Mindig ezt a napot vártam egész életemben. A helyszínt kicsit sem
nevezném megfelelőnek, de a helyzet maga tökéletes volt.
- Emma. Valamit tudnod kell. - szaladt ki végül a számon,
nem teljesen az a mondat, amivel kezdeni akartam. Mély levegőt vettem, és egyre
magabiztosabbnak éreztem magam. A szemei szerelmesen csillogtak és akkor
megnyugodtam. Nem fog visszautasítani.
39. fejezet
Úgy döntöttem, hogy nem gondolkozok tovább, csak egyszerűen
kimondom, amit most érzek.
- Te vagy az életem, a gyermekeinkkel együtt. Mindig ti
lesztek az elsők az életemben, és amíg én élek, szeretni foglak
mindannyiótokat. Most képzeld azt, hogy nincs eltörve a lábam és le tudok
térdelni eléd. Rendben? - Emma csendben bólintott, de nem szólt egy szót sem.
Teljesen le volt döbbenve és egyre csillogóbb szemekkel nézett vissza rám, ami
még több erőt adott. - Emma. Ma az életem is odaadtam volna azért, hogy ti
épségben megússzátok a balesetünket. Ma rájöttem arra, hogy veled akarom leélni
az életem, veled akarok megöregedni, veled akarom minden percem, minden örömöm,
bánatom és sikerem megosztani. De elsősorban a mérhetetlen szerelmem az, amit
nyújtani tudok neked, és az, hogy esküszöm neked, a világ legjobb apukája
leszek az összes gyermekünknek és mindig óvni és védelmezni fogom őket, veled
együtt. Tudom, hogy mi a véleményed erről, de azt neked is érezned kell, hogy
ez más lesz. Én érzem. Ez örökre szól. Te vagy a rég elveszett másik felem,
mindig is téged kerestelek, a tudtom nélkül is. Azt szeretném, ha a feleségem
lennél, akit mindig tisztelni, szeretni és becsülni fogok, mint a szerelmemet,
a gyermekeim édesanyját és a társam. Kérlek, kösd össze velem az életed, hogy
együtt éljük le azt, amit nekünk szántak.
Emma könnyei záporoztak és végeláthatatlanul folytak. Nem
bírt megszólalni, én pedig úgy láttam jónak, hogy ha nem is a gyűrűjével, de
szimbolikusan megkérem a kezét az én gyűrűmmel. Lehúztam a kisujjamról a gyűrűt,
a két ujjam közé fogtam és újra rápillantottam. A könnyei közt is láttam, hogy
szinte égtek a szemei a tűztől. Egyre jobban féltem, de végül erőt vett magán
és válaszolt.
- Igen, teljes szívemből leszek a feleséged, még a halálom
után is csak téged foglak szeretni. - mondta remegő hangon. A kő a szívemről
azonnal elillant, de nem haboztam tovább. Ráhúztam a gyűrűt az ujjára, majd
újra ránéztem. Alig láttam őt, mert az én könnyeim is kicsordultak, amikor
válaszolt és az ujjára húztam a gyűrűt.
Lágyan magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. De amikor már
csak pár centiméterre volt tőlem az ajka, akkor hitelen megtorpantam. Valamit
még el kell neki mondanom.
- Szeretlek. - mondtam halkan, mire újabb könnyek szöktek a
szemébe.
- Én is szeretlek téged. - a szó hallatán teljes forróság
terült szét a szívemben és legördültek a könnyeim az arcomon. Végül eltűntettem
a köztünk lévő távolságot és megcsókoltam. Annyira más volt ez a csók, mint a
többi, és hirtelen nem is tudtam, hogy miért. Lágy és édes volt, de mégis más.
A szerelemtől izzott a csókunk, és egyszerre volt felemelő és biztonságot sugárzó.
Biztonság? Nem értettem... Miért érzem ezt? Próbáltam felidézni más csókjainkat
is, de nem jöttem rá a különbség okára. Aztán hirtelen, mint a villámcsapás
belém hasított a felismerés. Ma már biztosan tudom, hogy Emma életem végéig
mellettem lesz. Együtt fogunk élni, jóban és rosszban, együtt fogunk
megöregedni. Ez a tudat teljesen megnyugtatott, már az sem érdekelt, hogy hol
vagyunk. A csókunk egyre csak izzott, és egyre szenvedélyesebb lett. Végül
zihálva szakadtunk el egymástól. Lágyan rám mosolygott, mire én magam mellé
húztam, átöleltem és megfogtam a kezét.
- Sajnálom, hogy nem volt nálam a gyűrűd. De úgy éreztem,
ezt most akarom megtenni.
- Nem kell nekem másik gyűrű, nekem ez is tökéletes, még úgy
is, hogy nagy rám.
- Pedig már régóta nálam van. - mondtam neki mosolyogva,
mire kíváncsian felnézett rám a karomból.
- Hogy hogy?
-A megfelelő pillanatra vártam. Igazából nagyon féltem
attól, hogy vissza fogsz utasítani, mert tudom mit gondolsz, vagy gondoltál a
házasságról, az első házasságod miatt. Ezért már régóta készültem erre az
alkalomra.
- Ne legyél ilyen butus. - mondta megrökönyödve. - Ami köztem
és Zoli közt volt, az más történet. Nem ábrándultam ki a házasság
intézményéből. Ami akkor régen volt, az nem is működhetett volna soha jól.
Veled más minden, az első perctől kezdve tudtam ezt. Nekem nem kell házasság
ahhoz, hogy tudjam, mi örökre együtt leszünk majd.
- Tudom. De azért átadhatom majd hivatalosan is a gyűrűdet?
- Már átadtad. Hivatalosan. - mondta mosolyogva. - De igen,
átadhatod azt is. Ennyire vissza szeretnéd kapni a gyűrűdet?
- Nem, nem erről van szó. Te ennél sokkal méltóbbat érdemelsz.
- Nekem már az sokat jelent, hogy olyan gyűrűvel kérted meg
a kezem, ami sokat jelent számodra, amitől sose válsz meg. Ennél szebb
lánykérést tervezni se tudtál volna.
- Köszönöm. - feleltem neki meghatódva. Megnyugodtam és
elmosolyodtam. Ritka alkalom egy férfi életében, hogy ugyanazt a nőt, akit
szívből szeret, kétszer nőül kérheti.
- Mit?
- Azt, hogy vagy nekem. - feleltem, majd újra átöleltem és
magamhoz húztam. Nem szóltunk semmit, csak élveztük a pillanat varázsát. El sem
tudtam hinni, hogy egy ilyen tragédia után, hogy lehet ennyire boldog az ember.
De nem is érdekelt már. Mindannyian jól voltunk, és itt voltunk egymásnak, és
ezután is itt leszünk majd.
- Úgy tudom mindenki itt van a kórházban. - törtem meg nagy
sokára a néma csendet.
- Igen, kint vannak a folyosón, mindenki.
- Öhm, sajnos nem kelhetek fel, ezért megkérhetlek arra,
hogy behívj mindenkit?
Kérdőn nézett rám, de végül megértette, hogy mit szeretnék.
Bólintott, majd felkelt mellőlem és kiment a folyósóra. Alig telt el pár perc,
mire visszajött a nyomában az egész családdal. Alig fértünk el a kis szobában.
Intettem Emmának, hogy üljön vissza mellém, mire ő hamar vissza is fészkelte
magát a karomba.
- Jaj bátyó, jól ránk ijesztettél. - kezdte Dani rögtön
megrovóan. - Jó, hogy ennyivel megúsztátok.
- Többet is elviseltem volna azért, hogy Emmának és Vandának
semmi baja ne legyen.
Dani fejcsóválva ránk nézett, majd hirtelen elkerekedett a
szeme. - Emma, mi van a...
- Ezt majd később Dani. - vágtam gyorsan közbe, mert
rájöttem, hogy Dani mitől lepődött meg. Gondolom észrevette a gyűrűt Emma
ujján. Jellemző, hogy Dani máris elkotyogta volna a dolgot. De én nem így
terveztem a vallomásokat. Dani elmosolyodott, mire viszont mindenki kérdőn
nézett rá, de ő csak némán rázta a fejét. Helyes, legalább észhez tért és
csendben marad.
- Mi a baj? Miért hívtatok? - szólalt meg Attila aggódva.
- Nem, nincs semmi baj, már mindnyájan jól vagyunk. Igazából
ezért is hívtunk most ide titeket. Szeretném a bocsánatotokat kérni, hogy így
rátok ijesztettünk.
- Ugyan Dávid, erről nem tehettek. Baleset volt, nem te
voltál a hibás. - felelt nekem Attila. Én nem így látom a dolgokat, de úgy
tűnt, hogy ezzel a felfogásommal egyedül maradtam.
- Tudom, de én mégsem így érzem. Nem voltam ma elég
talpraesett és óvatos, hogy megóvjam a családom. De az életem adtam volna
azért, hogy nekik semmi bajuk ne történjen. És hála az égnek, minden rendben
lesz. Sőt. Még többet is elviseltem volna, a mai napért cserébe. Hamarosan
újabb taggal bővül a családunk. - mondtam ki végül a csodálatos hírt, és Emmát
még szorosabban átöleltem, közben pedig éreztem, hogy fülig ér a szám.
Ezután kitört a káosz, mert mindenki fejvesztve rohant oda
hozzánk, hogy átöleljenek minket és gratuláljanak. Hosszú percekig, meghatottan
jártunk ölelésről ölelésre, és nem úgy tűnt, mintha engednének majd újra szóhoz
jutni. Kezdtem aggódni, hogy miként fogom így az eljegyzést bejelenteni, amikor
is Dani kihúzott a csávából.
- Jaj, hagyjátok már szóhoz jutni őket. Más is van. Mindenki
ilyen vak? Nézzetek már Emma kezére. - mondta türelmetlenül, majd
elmosolyodott, velem együtt. Átverekedte magát a tömegen, hogy ő is gratulálni
tudjon.
- Jó a szemed Dani. - mondtam neki kacsintva, majd a vállába
bokszoltam.
- Még szép, hogy jó. Könnyű észrevenni, azt, amit még tőlem
kaptál. - felelte nevetve majd átölelt engem és Emmát is - Gratulálok nektek.
De ugye kap majd valami rendes gyűrűt is? - tette hozzá szemrehányóan.
Nem is Dani lett volna, ha nincs valami megjegyzése a
történtekre. Forgattam a szemem, végül válaszoltam neki.
- Nem hordom mindig a zsebemben. Ez viszont nálam volt, és
most ez így volt tökéletes.
- Így van. - helyeselt Emma, majd még szorosabban hozzám
bújt.
Ahogy végignéztem az arcokon csak boldogságot és könnyektől
csillogó mosolygó szemeket láttam. Vége. Egy ilyen tragédia után is ki tud
sütni a nap.
**************
Hát ennyi volt, véget ért a fluff-áradat és a tömény cukormáz. :) Köszönöm, hogy velem tartottatok ennél a történetnél, és köszönöm a kedves visszajelzéseteket is. Mint láthattátok, ez tényleg az első munkáim egyike volt és megfigyelhettétek, hogy mi változott, amíg a BV-be belevágtam. A folytatást a jövő héten indítom el, remélem, hogy az is érdekelni fog titeket így a BV-szünet közepén. :)
Aranyos történet volt, élveztem, de a BV még mindig sokkal jobban tetszik :) Persze kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy most, hogy úgy néz ki minden jó, mi fogja megzavarni őket (mert gondolom megfogja :D ). Gitta után Emma nekem kicsit "lapos" személyiség. Kb. mint az Alkonyatban Bella, vagy éppen a Vámpírnaplókban Elena.
VálaszTörlésBv szünet közepén? Ez esetleg azt jelenti, hogy kezd már körvonalazódni, hogy mikor térhet vissza "A TÖRTÉNET"?
De azért ez is szuper volt, és jó volt, hogy ilyen hosszúak voltak az adagok, sokkal jobb volt így olvasni :)
Igen, tudom, hogy ez a történet a közelébe se ér a BV-nek és Emma karaktere még a laposnál is laposabb... Abban az időben még tényleg nagyon mindennek az elején jártam, és kezdem úgy gondolni, hogy talán nem kellett volna ezt a borzasztóan kezdetleges történetet feltenni ide. Nem tudom.
TörlésA BV egyelőre még mindig pihen. Azért mondtam, hogy a "BV szünet közepén", mert akármikor fogom azt folytatni, ezek a történetek mindenképpen a szünet kellős közepén érkeznek. Szóval ez inkább egy ilyen nagyon rosszul megfogalmazott mondat volt, ne haragudj. :(
Kedves Morwen!
VálaszTörlésNem voltam túl aktív az utóbbi időben, de azt hiszem ezt korábban jeleztem is már Neked. Ha nem is folyamatosan, de azért figyelemmel kísértem ezt a történetedet is. Tény, hogy a fogalmazáson és cselekményen érezni, hogy kezdeti írás. Számomra mégsem ez volt a fő probléma. korábban írtam, hogy a BV egy hétköznapi történet, hétköznapi problémákkal, egyszerű, de mégis tud valami varázst hozzáadni.
Nekem ezzel a történettel egy bajom van: lerágott csont. Ha keresel blogokat, azt látod, ha valaki nem sorozat fanfictiont, hanem valami sajátot ír 90%-ban van a híres sztár és annak az esete, általában egy naiv lánnyal... Teljesen mindegy, hogy nevesítjük a sztárt vagy sem, szerintem ez már egy nagyon unalmas téma és felállás. Nagyjából minden 3. 12 éves kislány indít egy ilyen írással blogot. A tied azért tetszett, mert pont nem ilyen volt. Feltételezem nem 12 éves vagy, a stílusod remek és fantáziadús, egyszerű, követhető, de mégsem csapból folyós történetet találtam a blogodon. Szóval a BV jó értelemben vett hétköznapi, nekem ez inkább közönséges. Kérlek ne vedd sértésnek, de talán ez a legjobb szó, ami leírja. Ezek a történetek arról szólnak, hogy a nagy sztár és a naiv lány találkoznak, egymásba szeretnek, lesz egy kis konfliktus, 70%-ban terhes lesz a lány, majd együtt élnek boldogan míg meg nem halnak. Számomra rém unalmas. Tudom, hogy lesz második rész is, és gondolom abba is lesz bonyodalom, de már most borítékolom a végét. (Ha esetleg tévednék, akkor azt később beismerem).
Ezek ellenére szeretem a stílusod, és örülök, hogy nincs csend az oldalon, tehát továbbra is vissza-vissza nézek rá. Illetve én is örültem, hogy nagyobb adagokat kaptunk a történetből, sokkal kevésbé volt vontatott.
További sok sikert és várom vissza a BV-t
Kellemes nyári pihenést :)
N.
Kedves N.!
TörlésNem vettem semmit sem sértésnek, és tisztában vagyok vele, hogy sajnos manapság minden második blogon ilyen történet fut. Egyikkel sem akartam versenyezni, sőt, semmi konkrét célom nem volt ezzel a történettel, azon kívül, hogy amíg szünetel a BV, addig talán ezzel párotokat le tudom kötni. Én magam sem vagyok odáig ezen storymért, pontosan azért, mert olyan, amilyen, ill. hiába saját ötletet ír az ember, ez sajnos ma már egy tucattörténet. Mondjuk abban az időben, amikor ezt írtam, akkor még annyira nem volt az. Vagy csak én nem futottam bele ilyenekbe, ill. kerültem őket. Eszemben sincs ide visszafejlődni, sőt. Ezeken a szinteken úgy érzem, hogy már réges-régen túlléptem, még a BV-vel is, aminek az elejét szintén jó pár éve írtam, és azóta sok más történet repült ki a kezeim alól. Ennek ellenére is nagyon örülök, hogy a BV-t a mai napig különlegesnek tartod, pedig olyan elcsépelt jegyek, mint ebben a regényben, abban is megfigyelhetőek. Nem vagyok vak és nagyon is kritikus vagyok magammal, főleg ha már messzebb járok időben akkortól, amikor elkészültem egy adott történettel. Akkor sikerül még tisztábban, még kritikusabban (vagy inkább még elégedetlenebbül) látnom az adott történetet.
Köszönöm, hogy őszintén leírtad ezt nekem. :) Be kell vallanom őszintén, hogy én tényleg nem csodát várok ettől a storytól. Valóban enyhe kárpótlásként próbáltam hozni, hátha érdekel párotokat. Tényleg ne vegyétek ezt a storyt komolyan, én sem teszem. A 12 évestől pedig jóóó messze állok, már a duplájától is. :P :)
Neked is kellemes nyarat, élvezetes időtöltéseket és feltöltődést kívánok neked. :)
És köszönöm, hogy írtál nekem :)
Morwen
Lehet írói sajátosság, de néha talán túl kritikus vagy magaddal. :)
TörlésLehet, hogy vannak benne elcsépelt elemek, de a történetet én egészben nézem. (Bár még nincs meg a vége, ezért ennyit tekintek egésznek). Az egy új kezdettel az a bajom, hogy nincs benne semmi új, semmi fűszer. Nem tudom mikor írtad, de ilyeneket már a 80-as években, sőt még az előtt is írtak. A BV-ben, amellett, hogy nyilvánvaló a fejlődésed, amit mutattál a fejezetek alatt (és kíváncsi vagyok nagyon őszintén arra, hogy a végére hova jutsz el. Szerintem ez a mű nagyon jól mutathatná az elejétől a végéig, hogy honnan jöttél és hova jutottál). Emellett megjelenik benne az előbb említett fűszer, pikantéria, szóval a plusz. Kezdhetjük Gitta jellemével, azaz, hogy van jelleme, Emmával ellentétben. Akkor külön öröm volt nekem, hogy nem ugrottak a 3. fejezetekben egymásnak, hanem szépen kiépített volt mind a testiségre vonatkozó érzelmek megjelenése, mind a lelki oldal. Illetve Gábor pofonja, Gitta viselkedése a bulin, aztán, hogy be merte vállalni a válást. Ilyen fűszerekről beszéltem. A szép jelenetek mellett, ezek lesznek emlékezetesek és adják meg a történet ívét :) Itt már tettél a történetbe pluszt, olyat amire emlékszik az ember. És mégis megmaradtál a hétköznapi világban, hiteles volt, mintha a szomszédban történne. Szerintem minden ember környezetében, aki már kicsit többet élt történt ilyen, vagy hasonló eset :) Míg valljuk be vámpírokkal, vagy énekesekkel kevesebb esélyünk van összefutni :)
Ezt még szerettem volna leírni, miután elolvastam a válaszod. Remélem nem bánod :) És sokat emlegeted, hogy nem érted miért tetszik nekünk ez a történet. Talán erre is sikerült kicsit jobban rávilágítanom. Ha meg esetleg ihletet is kapnál ... ;)
ÜDV:
N.
Szia!
TörlésHuh, ideértem, végre... Aj-jaj, jól el voltam veszve itt a nyáron :S
Írói sajátosság? Telitalálat, nem te vagy az első, aki a "fejemhez vágja" hogy túl kritikus vagyok magammal. :) De nem tudom másmilyen lenni. Ha nem ilyen lennék, akkor nem lenne ami hajtana előre és arra ösztönözne, hogy fejlődni akarjak. :) Ez az én éltető erőm :)
Hogy mikor írtam ezt? Tényleg a legeslegelső munkám volt, még 2010 decemberében kezdtem el, és miután ez a és a második rész megvolt, 2011 májusában kezdtem el a Vámpírnaplókban is alkotni. Szóval tényleg régen volt, és akkor még nem tudtam olyan fűszereket belevinni, amit itt én is hiányolok. Akkor még új volt minden. Az írás, az alkotás, és minden, ami ehhez tartozik. Még a stílusom sem igazán volt meg. Ma, ha egy mostani, vagy tegnapi munkámmal összehasonlítanád... Nem is tudom, hogy megmondanád-e azt, hogy én írtam őket. A BV-t is régen kezdtem el, valamikor 2011. végén, és vele nagyon lassan haladgattam és most idén megint megakadtam vele :S Sajnos a BV se adja vissza azt, ahova a történetvezetések kapcsán eljutottam most. Szerintem.
De értem, már értem, hogy miért szerettétek ezt a történetet :) Amiatt írtam újra és újra, hogy nem értem, mert ma már az általad kiemelt dolgok mellett több dologra igyekszek odafigyelni, mélyebb érzelmi ívet próbálok bejárni a történeteimmel, és a BV-t, annak ellenére, hogy idén is sokat dolgoztam vele, ennek ellenére az első munkáim közé sorolom. Az első jobb munkáim közé :)
Örülök, hogy megírtad ezt nekem, és remélem sikerült a válaszommal kifejtenem, hogy miért éreztem ezt a BV kapcsán. És talán ezzel a megakadásomra is sikerült egy kicsit választ adnom. De talán egyszer azt is be tudom majd fejezni :)
Remélem :)
Morwen