Bűnös vágyak - 14. fejezet

Csak akkor döbbentem rá arra, hogy mit tettem, miután kopogtam... Nincs vissza út, és fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mit akarok. Ákos tisztán hárított, de én most itt vagyok, és ezzel talán csak magamra haragítom őt.

De már késő volt... Hallottam, hogy elfordul a kulcs a zárban, a következő pillanatban pedig Ákos döbbent arca jelent meg az ajtóban.

- Csak beszélgessünk - csúszott ki a számon ez a két szó, ami talán túl könyörgőre sikerült, mert Ákos kimérten bólintott, majd szélesre tárta az ajtót előttem.

Nem akartam tovább tétovázni, és azt sem szerettem volna, ha látja, hogy mennyire ideges vagyok. Próbáltam erősnek tűnni és magabiztosan sétáltam el mellette az ajtóban.

Az ő szobája is pontosan ugyanolyan elrendezésű volt, mint az enyém, hasonló bútorokkal. Nála félhomály volt, de még így is tökéletesen láttam mindent. Megláttam a szekrénye mellett álló tükröt, de azonnal el is kaptam róla a tekintetem. Túl édes emlékeket idézett fel bennem...

Ákos elém sétált és karba tett kézzel megállt előttem. Szóval ismét felvette a maszkját és hárítani akar... Tévedtem... Nem lehetek olyan önző, hogy áttöröm a pajzsát, amit a kettőnk érdekében emelt. Azért mert én gyenge vagyok, neki nem kell annak lennie.

- Tévedtem, jobb ha most megyek - mondtam, miután láttam rajta, hogy nem szándékozik megszólalni. Azonnal el is indultam, de amikor elhaladtam mellette, hirtelen felém nyúlt, és megfogta a karom. Én döbbenten ránéztem, mire ő lehunyta a szemét, majd mikor kinyitotta, a maszkja ismét tovaszállt. A szemei gyengédségről és kedvességről árulkodtak, amik ismét magukkal ragadtak.

- Ne menj... Kérlek - tette hozzá szinte suttogva. - Beszélgessünk - mondta határozottan, majd elengedte a karomat. A keze óvatosan lecsúszott az enyémre, majd belekulcsolta az övét, és az ágy felé húzott. Egy pillanatra a szívem is nagyot dobbant. De aztán rájöttem, hogy nincs mitől félnem, nem fogok válaszút elé kerülni most, mert tisztel annyira, hogy nem kezdeményezne nálam. Nem hozna ilyen helyzetbe... Nem tudom, hogy honnan tudtam ezt, de jelen pillanatban ebben biztos voltam.

- Félsz? - kérdezte tőlem, amikor leült az ágyra, mintha kitalálta volna a gondolataimat.

- Nem - feleltem azonnal, amint leültem mellé. Továbbra sem engedtük el egymás kezét, inkább még szorosabban fogtuk. Mintha ezzel akarnánk küzdeni azért a lehetetlen érzelmekért, amik bennünk tombolnak.

- Te is szenvedsz - mondta ki a tényt, amit mindketten tudtunk.

Én nem feleltem erre, csak csendben bólintottam, majd végül megszólaltam.

- Sose hittem volna, hogy ez lesz. Amikor először találkoztunk, ki nem állhattalak, nagyon utálatos voltál, most meg...

- Ki ne mond! - szakított félbe, majd szorosabban megfogta a kezem.

- Az semmin sem változtat... - feleltem halkan, majd én is megszorítottam a kezét. - Nyitott könyv vagy előttem, nem kellenek a szavak.

- Időre van szükségünk - mondta lehajtott fejjel, majd végigsimított a kezünkön a másik kezével. - El kell felejtenünk egymást.

- Tudom... - mondtam nagyot sóhajtva.

Fogalmam sem volt, hogy mi mást mondhatnék. Nem tudtam, hogy van-e valakije, és ezért mondja-e ezt, vagy csak tisztában van azzal hogy én férjnél vagyok. Persze lehetett neki is barátnője, vagy családja... Most tudatosult csak bennem, hogy nem is ismerem őt. Talán nem is miattam visszakozik és nem az én életem akarja tiszteletben tartani, hanem a családját védi.

- Megértelek - szólaltam meg halkan. - Nem akarom tönkretenni az életed és nekem is van családom. Vagyis férjem.

- Brigitta, nem...

- Gitta - szóltam közbe halkan. - Azt szeretem, ha Gittának hívnak.

- Rendben, Gitta. Egyáltalán nem tetted tönkre, épp ellenkezőleg. Nincs senkim, de neked viszont van. És ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Találkoztunk, vonzódunk egymáshoz, de rossz időben történt mindez, ezért csak túl kell lépnünk az egészen.

Alig bírtam felfogni azt, amit mond... Nem hittem volna, hogy csakis miattam képes lenne távol maradni tőlem és betartani a határokat. Ezt valahogy egy férfiről sem képzeltem volna. Már tisztában voltam azzal, hogy az az Ákos, akit eleinte megismertem, nem az volt, aki ő valójában. Egy szörnyű és undok maszk volt rajta, ami mögött én már tisztán láttam azt, aki volt.

- Igazad van... - feleltem halkan. - Jobb is ha most megyek és nem zavarlak. Nem is tudom, hogy mit gondoltam, amikor átjöttem... Csak szerettelek volna jobban megismerni... Tisztában vagyok a helyzetünkkel, és igaz te nem mondtad, de a munkahelyünk is akadály előttünk. Nem csak az a baj, hogy túl későn ismertük meg egymást.

- Hidd el Gitta, a munkahelyünk az utolsó akadály, ami érdekelne - felelte égbe emelt tekintettel, majd nagyot sóhajtott. - Nem mondtam, hogy barátok nem lehetünk - felelte habozva, majd egyfajta megerősítésként a szavaira, bólintott. - Talán pont ez kell nekünk. Ha megszokjuk egymás közelségét most, akkor az egymás iránti érdeklődés is alábbhagy majd.

- Talán igazad van... Akkor... Maradjak?

- Szeretnél maradni? - kérdezte felvont szemöldökkel, mire én bólintottam.

Ő kedvesen elmosolyodott, majd hirtelen felállt az ágyról és magával húzott engem is. Leültünk az ágy fejrészéhez és a hátunkkal a fejtámlának dőltünk. Roppant furcsa helyzet és póz volt ez mindkettőnktől, tekintve, hogy mik történtek köztünk az elmúlt időszakban és hol. Mintha hirtelen egy oldottabb szituációba vittük volna magunkat, amit eleinte furcsának és talán zavarónak is éreztem. De Ákos velem volt, így minden zavaró érzés hamar tovaszállt és úgy éreztem, hogy teljesen feloldódok így mellette. Ő továbbra sem engedte el a kezem, hanem finoman elkezdte a másik kezével a kézfejem simogatni, mire én megszólaltam.

- Őszintén... Miért engem hívtál el erre az útra? Tudtad jól, hogy mi alakult ki köztünk és mégis...

- Mert benned bíztam. Ismertem a munkáidat és a nyelvtudásod is téged igazolt. Nem akartam egy kevésbé fontos posztról hívni valakit. És... Persze, talán más oka is volt ennek, csak éppen ezt magam sem akartam bevallani.

- És Tamás? Ő tényleg jó szakember és a nyelvtudása is remek - mondtam halkan, mire Ákos nagyot sóhajtott.

- Tamást tegnap rúgtam ki.

- Micsoda? - kérdeztem tőle döbbenten és olyan hangerővel, hogy még ő is meglepődött rajta. Éreztem, hogy egy pillanat alatt elönt a düh. Nem rá voltam dühös, hanem magamra. Félreismertem... Képes volt azért kirúgni Tamást, mert az első munkanapján az értekezleten pár percet késett? De mégis, hogy lehet ennyire gonosz?! Mérgemben azonnal felpattantam az ágyról, amit Ákos nem tudott mire vélni.

- Mi ütött beléd? - kérdezte döbbenten. - Barátok voltatok? Vagy netán... - a mondatot nem fejezte be szerencsére, mert abban a pillanatban azt éreztem, hogy ha megteszi, pofon vágom.

- Semmi közöm hozzá! - mondtam neki dühösen. - De nem gondoltam volna, hogy mégis egy ilyen egoista, hatalmát fitogtató ember vagy! Tudtam, éreztem, hogy ki fogod rúgni azért, mert késett az első értekezletedről. Nem hittem volna, hogy az a maszk, amit eleinte mutattál, az valóban te voltál - tettem hozzá csalódottan, majd meg sem várva a válaszát elindultam az ajtó felé.

Nem hittem volna, hogy ennyire félreismertem... Nagyon dühített az ostobaságom és az, hogy vak voltam... Be sem akartam ismerni magamnak, hogy mennyire fájt ez most...

Nem volt időm végiggondolni mindezt és még az ajtót sem értem el, amikor Ákos vártalanul megragadta a karom és maga felé rántott. Az arcára kiülő düh és csalódottság eddig ismeretlen volt számomra és nem tudtam mire vélni.

- Most pedig végighallgatsz Gitta, mert még tőled sem tűröm el az alaptalan vádaskodást! - mondta szigorú arccal, majd azonnal megenyhült, amikor látta, hogy mennyire megrémítettek a szavai. Óvatosan lazított a fogásomon, majd közelebb lépett hozzám és úgy folytatta. Alig bírtam a szavaira figyelni, mert túlságosan közel volt hozzám és az édes illata teljesen elbódított, pedig tudtam, hogy dühösnek kellene lennem rá... Ismét elgyengültem... - Igazán kitalálhattad volna, hogy nagyon is jó okom van arra, hogy a te úgynevezett maszkodat hordjam - a szavai ismét dühösek és csalódottak voltak, és sugárzott belőlük a fájdalom, ami teljesen letaglózott. Már bántam, hogy így neki estem, de nem volt vissza út, ő dühösen folytatta. - Semmit sem tudsz rólam, de mégis azt hiszed, hogy pár szavamból vagy gesztusomból kiismertél. Az érzéseimet irántad talán, de a múltam nem! Nem véletlen az, hogy képes vagyok tartani a kettőnk közti távolságot, pedig hidd el, nem könnyű nekem sem! De tisztelem a férjed és nem akarom azt adni neki, amit én kaptam réges-régen a volt feleségemtől! Akármilyen magasztos érzések miatt is csalja meg valaki a párját, nálam senki sem tudhatja jobban, hogy milyen érzés az, ha az akire az életed alapoztad, akivel összekötötted a sorsod, egyszerűen az egészet egy pillanat alatt a semmibe dobja!

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig álltam Ákos előtt döbbenten és némán, miután rám zúdította mindezt. Többet megtudtam róla az elmúlt két percben, mint az elmúlt két hétben.

- Mellesleg Tamás sikkasztott, ezért rúgtam ki - tette hozzá dühösen, majd elengedte a karom, hátat fordított nekem, vissza sétált az ágyhoz és leült rá. A fejét lehajtotta, majd óvatosan a kezébe temette.

Ennyi információ és látvány... Ez... Ez túl sok volt már nekem is. Hogy bánthattam meg ennyire? Annyira kedves már a szívemnek, hogy majd belepusztulok, ha szenvedni látom. Normális érzés ez? Nem, biztosan nem... Lassan, mint egy gép, visszasétáltam hozzá és óvatosan leültem mellé.

- Sajnálom - szólaltam meg nagy sokára. Ő továbbra sem mozdult, ami miatt még jobban sajogni kezdett a szívem. - Én sem akarom azt, hogy fájdalmat okozzak a férjemnek. Nem mondom, hogy a házasságunk rendben van, de ez nem ok arra, hogy bármi miatt is hátba szúrjam őt. Tiszteletben tartom a döntésed, ami egyben az én döntésem is. Nem állítom azt sem, hogy könnyű, de ezt kell tennem... Tamás pedig... Sajnálom... Én... Nem tudtam... Ne haragudj, hogy ok nélkül megvádoltalak. Nincs semmilyen mentségem arra, hogy ezt tettem.

Ákos végre felemelte a fejét és rám nézett. Látszólag már megnyugodott, de a szemeiben még mindig mérhetetlen fájdalom ült.

- Nincs semmi baj Gitta - mondta nagyot sóhajtva, majd ismét megfogta a kezem. - Nem ismerhettél, ezért érthető, hogy kételkedtél bennem. Nekem viszont ha több eszem van, akkor hagytam volna, hogy dühösen kisétálj ma azon az ajtón, és akkor minden megoldódott volna kettőnk közt.

- Nem lett volna jobb - feleltem fejcsóválva és megszorítottam a kezét. - Jobb, hogy őszinte voltál velem. A feleséged pedig... Sajnálom...

- Nem akarok most a másik oldalon állni - felelte halkan, mire megértően bólintottam.

- Ezt a részét a dolgoknak én még végig sem gondoltam... Csak az járt a fejemben napok óta, hogy mi történik köztünk... Gáborra nem is gondoltam igazán... - tettem hozzá bűnbánósan, mire Ákos óvatosan megszorította a kezem. Én ránéztem, és ekkor megszólalt.

- Nem kell megcsalnod őt és nem is fogod. Ennél mindketten okosabbak és erősebbek vagyunk. Látod, itt ülünk egymás mellett, fogjuk egymás kezét, és kibírjuk. Barátok... - tette hozzá halkan, mire én lehunytam a szemem és habár a szívem ezerrel tiltakozott, de végül bólintottam. Igen, barátok, csak barátok. Hirtelen megéreztem Ákos karját a hátamon, és mire kinyitottam a kezem, már át is ölelt. Ott ahol a testünk érintkezett, azonnal lángra gyúltam... A szívem is égni kezdett a jól eső közelségétől, de ugyanakkor ordított is, hogy neki ennyi nem lesz elég... Pedig be kell érnie ennyivel... Muszáj.

Óvatosan átöleltem én is Ákost, és az állam a vállára tettem. Egy szoros ölelés, egy-egy baráti kézfogás... És semmi több. Csak ennyi, mást nem akarhatok és ezt el kell fogadnia minden izzó porcikámnak. Muszáj, képesnek kell lennem rá...

Következő rész