Bűnös vágyak - 51. fejezet

Sziasztok!

Nagyon vártátok már, hogy a rózsaszín felhők oszoljanak, és legyen valami pezsgés, igaz?:) Hát, most ezt megkapjátok. Hogy mi lesz ezek után? A tippeket kíváncsian várom.:)

Morwen

*********************

Olyan hamar elrepült a keszthelyi és a párizsi nyaralás, hogy legközelebb csak akkor tértem magamhoz, amikor már Budapesten voltunk Ákosnál, és együtt filmeztünk a kanapén. Boldogan és vigyorogva kulcsoltam a kezem az övébe, és végig az elmúlt két hét járt a fejemben. Először a találkozás a családjával. Ettől féltem én annyira? Tényleg Anna volt a legnehezebb eset, és mindenki más boldogan és örömmel fogadott, ám a hét vége felé már Anna is nagyon közvetlen lett velem. Talán ennyi idő elég is volt neki, hogy elfogadja az ő legnagyobb fiacskája új választottját. Igaza volt Ákosnak, ez nagyon jól és simán ment, sőt mi több, borzasztóan jól éreztem magam velük. Köztük… Egy igazi, hamisítatlan, nagy, összetartó család.

Párizs pedig… Párizs maga volt a tökély. A fülledt erotika, a tiszta szenvedély, a finom és vad csókok. Szerelem, szerelem és szerelem! Egyszerűen tökéletes volt, és még most is mosolyogtam, ha eszembe jutottak azok a felejthetetlen pillanatok. De minden hamar véget ért, és holnap már várt ránk a munka.

Másnap unottan vetettük bele magunkat a munkába. Túl szép volt az elmúlt két hét, ezért nem sok kedvem volt újra a szürke irodám falát bámulni.

Azt hiszem, hogy az elmúlt négy hétben boldogabb voltam, mint valaha. Ákossal fantasztikusan jól megvoltunk, mindketten kivirultunk és csak mertük remélni, hogy Melindán kívül más munkatársunknak ez nem tűnt fel. Legnagyobb örömömre Melinda és Ákos kapcsolata is elég közvetlen lett. Nem lettek puszipajtások, de Melinda is másképp nézett Ákosra, illetve mivel Melinda a legjobb barátnőm volt, Ákos is jóban lett vele. Persze szigorúan ügyeltek ők is mindenre a munkahelyen.

Még a válásom nem ment végbe, ezért még mindig nem láttuk jónak, ha napvilágra kerül a kapcsolatunk. Talán utána se lenne célszerű, de ezen még egyáltalán nem gondolkoztunk. De azt hiszem, hogy egyikünk se akart még ezen agyalni. Alig telt el több mint másfél hónap, hogy ismertük egymást, illetve a kapcsolatunk is friss volt még, alig múlt négy hetes. Egyszerűen csak élveztük, hogy olyanok voltunk mint a szerelmes tinik. Ha a tinik szó nem is volt igaz, a szerelmes már annál inkább. Ákossal olyan dolgokra voltam képes, amit nem is hittem, hogy merek csinálni. Nem akartam felidézni a sok bolondságot, amiket csináltunk azóta, mert féltem, hogy a munkahelyen, a folyosó közepén belepirulok.

Mosolyogva mentem az irodám felé és jó kedvűen nyitottam be. A lélegzetem is elakadt, amikor megláttam, hogy az irodám egyáltalán nem üres és vendégem van...

- Te mit keresel itt? - kérdeztem Gábort, amikor végre meg tudtam szólalni. Soha nem keresett még a munkahelyemen és a szétköltözés után, már nem is lett volna oka itt keresni. Ráadásul azóta nem is láttam őt... Mégis mit akarhat és miért pont itt keres? Ha valami annyira fontos dolog miatt beszélni akar velem, telefonon is kereshetett volna. Sőt, az lett volna a legjobb.

- Csak ezeket hoztam el - mondta kimérten, majd a kezében tartott papírokat az asztalomra tette. - Tegnap este találtam a postaládában. A válási papírok.

- Máris megérkeztek? - kérdeztem döbbenten. Nem hittem volna, hogy az ügyvédemnek igaza lesz és egy hónap alatt kézbe kapjuk őket.

- Igen - mondta lesújtva, majd fájdalmas arccal nézett rám. - Jól meggondoltad? - kérdezte halkan.

- Kérlek, ne kezdd ezt újra... - mondtam magam elé nézve. Azóta nem is láttam őt, hogy azon az estén a kezembe nyomta a gyűrűjét. Jobb volt így. Azt hittem, hogy akkor este tényleg elfogadta a döntésem és nem fogja többet ezt szóba hozni. Nem akartam már ezzel foglalkozni, én tényleg túlléptem rajta és a házasságunkon is.

- Sajnálom, csak... Olyan üres nélküled a lakás - mondta lesújtva, majd közelebb lépett hozzám.

- Tudom, de... - mondtam fejcsóválva. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki, mert már mindent elmondtam neki régen, amit lehetett, hogy megértse: én lezártam vele. Végleg...

- De? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- El kell fogadnod, kérlek... - mondtam halkan magam elé. Nem akartam újra részletezni a dolgokat... Azt hittem, már elfogadta, de most ezzel... Nem tudtam mi mást mondhatnék még neki.

- Tudom, csak... Hiányzol. És folyton az jár a fejemben, hogy talán nem küzdöttem érted eléggé - felelte leszegett fejjel, amivel csak egy dolgot ért el. Ismét előhívta a bűntudatom, amit azóta, hogy elköltöztem, már sikeresen eltemettem magamban. Nem volt értelme tovább kínoznom magam ezzel... De most újra a felszínre hozta őket...

- Ez nem rajtad múlt... - mondtam neki bűnbánóan, hátha ezzel sikerül végre elérnem, hogy túllépjen. Bár a szavaim ennek ellenére is őszinték voltak, valóban nem hibáztattam őt semmiért sem.

- Dehogynem! - csattant fel csalódottan és keserűen. - Ha nem szúrom el, akkor még most is boldogok lehetnénk. Ha jobban odafigyelek rád... Ha nyitottabb vagyok veled... - még közelebb lépett hozzám és óvatosan hozzáért az arcomhoz. Én összerezzentem, és mielőtt eltolhattam volna magamtól, a nyakamhoz nyúlt és a hajamba túrt. Próbáltam hátrébb lépni tőle, de nem ment. Az arcom az övé felé húzta és vészesen fogyott az ajkaink közt a távolság. A döbbenettől nem tudtam időben reagálni és a csókja máris az ajkamon égett. Próbáltam eltolni magam tőle, de nem ment. A teste meg sem mozdult, szorosan vont a kőkemény mellkasára, amin meg sem érezte, hogy el akarom tolni őt magamtól. A könnyeim kicsordultak a bűntudattól, mert ilyenné tettem őt és végső elkeseredésében még mindig próbál küzdeni értem. Nem haragudtam rá... Nem akartam... És nem is bírtam... Ismét a felszínre tört a bűntudatom és majd szétmarta a szívem, ahogy tudatosult bennem az, hogy mennyire kifordítottam a tettemmel önmagából. Sose tett volna azelőtt ilyet velem... Ahogy a pofonra se volt azelőtt példa... Végső elkeseredésemben engedelmesen visszacsókoltam, amivel talán óriási hibát követtem el. A csókja azonnal szenvedélyesebb lett és az ölelése is gyengédebb lett.

Mikor végre véget ért a csók, fürkészően a szemembe nézett. A könnyeim még mindig folytak és lehunytam a szemem.

- Kérlek, menj most el... - mondtam egész testemben remegve és újra ránéztem. Képtelen voltam ismét bántani őt. Már eddig is túl sok fájdalmat okoztam neki, így nem torkolltam le a csók miatt. - Tudod jól, hogy vége.

- Sajnálom - mondta lehajtott fejjel. - Remélem boldog leszel majd, még ha nem is mellettem lesz ez.

- Köszönöm - mondtam mély levegőt véve, és továbbra is sírva.

Ő csak bólintott, majd kilépett az irodámból és magamra hagyott. Abban a pillanatban kitört belőlem a zokogás és csak fájdalmas szívvel néztem, amint eltűnik a folyosón.

Miért kell újra és újra felkavarnia? Miért nem lép tovább? És ez az egész... Hát sosem lesz vége? Miért nem lehetek boldog Ákossal?

Fájdalmasan lerogytam a székembe és próbáltam megnyugodni. Folyton Gáboron járt az eszem... Rá sem ismertem... Már nem az volt, akit régen ismertem. Sokkal nyíltabb és őszintébb volt. Érzelmesebb… Ha korábban is ilyen lett volna... Talán nem megy tönkre a házasságunk. De most már mindegy, kár ezen rágódni... Már vége van...

Óvatosan magam elé húztam a válási papírokat és aláírtam őket. Gábor már aláírta, amit kellett, már csak rajtam volt a sor. Gondolkodás nélkül tettem ezt meg, majd vissza is tettem mindent a borítékba. Amint lehet, elviszem az ügyvédemhez. Még ma megteszem ezt azután, hogy végeztem a munkahelyemen. Már alig vártam, hogy újra hivatalosan is Nádor Brigitta legyek...

Mély levegőt vettem és úgy döntöttem, hogy beszélek Ákossal. Szólnom kell neki, hogy ma később megyek át hozzá, mert el kell vinnem a válási papírokat az ügyvédemnek.

Azonnal benyitottam hozzá, amint szabad utat adott. Ő csak egy pillanatra emelte rám a tekintetét, majd ismét a papírjaiba merült.

- Szia! - köszöntem neki halkan, majd úgy döntöttem, hogy rövid leszek, mert láttam, hogy nagyon bele van most mélyedve a munkájába és ki se lát belőle. - Csak azért jöttem, hogy szóljak, ma kicsit később megyek át hozzád. Megkaptam a válási papírokat, és még ma oda akarom adni az ügyvédemnek, hogy minél előbb vége legyen ennek.

Ő kimérten bólintott, de nem nézett rám.

- Valami baj van? - kérdeztem tőle értetlenül. Nem volt rá jellemző, hogy ennyire rideg velem, még ha ezer dolga van, akkor sem.

- Megjöttek a vizsgálat eredményei és éppen ezer dolgom van velük - mondta rám sem pillantva és aggódva fürkészte tovább a papírjait.

- Minden rendben velük? Úgy értem László...

- Ártatlan. Minden rendben, csak sok dolgom van velük. Este viszont majd én megyek át. Hét óra megfelel? Addigra végzel?

- Persze - mondtam aggódva. - Várlak majd. Akkor nem is zavarlak. Jó munkát! Szia!

- Köszönöm! Neked is! Szia! - köszönt el feszülten. Úgy döntöttem, hogy nem teszem ezt szóvá neki, biztosan csak ideges, mert nagy a teher a vállán. Mély levegőt vettem, majd végül magára hagytam és visszamentem dolgozni. Próbáltam nem magamra venni a hűvösségét, mert tudtam, hogy mennyire nehéz helyzetben van a vizsgálat miatt és emiatt nagyon feszült volt már napok óta. A nyaralás végén már éreztem is ezt rajta, mert tudta, hogy mire visszatérünk, addigra valószínűleg lezárul a vizsgálat. Talán most majd könnyebb lesz neki is, hogy végre minden rendeződni látszik. Nekem is végre lezárul a múltam és feszültségek nélkül lehetünk majd együtt, boldogan, úgy mint eddig.

Az irodámba visszaérve azonnal belevetettem magam a munkába, hogy minél előbb elteljen a nap hátralevő része. Örültem, hogy végre megint hétvége közelgett, így tényleg számoltam vissza a perceket a péntekből. A hétvégéket különösen szerettem, mert az azt jelentette, hogy valami különlegesség vár ismét ránk. Sose unatkoztam Ákos mellett és mindig kitaláltunk valamit, hogy boldogan együtt töltsük az időt. Már ő volt az életem és a jövőm is, amiben annyira biztos voltam jelen pillanatban, mint abban, hogy most éppen a székemben ülök és ismét róla ábrándozok. Ahelyett, hogy dolgoznék... Elmosolyodtam, majd ismét belevetettem magam a munkába, mert tudtam, hogy úgy tényleg hamarabb eljön a várva várt este.

Következő rész