Egy új kezdet 11.-15. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, a történet folytatódik. Nagy ütemben haladunk, de úgy vettem észre, hogy nincs ez ellen kifogásotok. :)

Jó olvasást Mindenkinek! :)

Morwen

**********

11. fejezet

Pár nap telt csak el azóta, hogy Enikővel újra együtt voltunk. Még azon a héten megvettem neki az eljegyzési gyűrűjét. Egész életemben úgy készültem erre az napra, mint ami életem egy nagyon meghatározó momentuma lesz. Kamaszként sokszor elképzeltem azt a helyzetet, amikor térden állva megkérem álmaim nőjét, hogy legyen a feleségem. Tudtam, hogy a torkomban fog dobogni a szívem, és majd meg fogok halni a félelemtől, hogy vajon igent mond-e nekem az én királynőm. Micsoda ostoba gyermekkori ábránd!

De nem így történt a várva várt esemény. A szívemben nem volt az a várva várt izgalom és izgatottság. Semmit sem éreztem. Hiába nem akartam, de kötelességként gondoltam a házasságunkra.

Amikor megvettem a gyűrűt, akkor sem éreztem semmit sem. Nem érdekelt semmi sem és nem válogattam az ékszerek között. Tudtam Enikő méretét, mondtam egy árat az ékszerüzletben az eladónak és ráböktem az első gyűrűre amit elém tett. Tudtam, hogy jól választottam, de nem volt meg bennem az a kellő izgatottság, amire egész életemben készültem. Nem érdekelt, hogy milyen a gyűrű, nem gondolkodtam azon idegesen, hogy tetszeni fog-e Enikőnek. Persze tudtam, hogy tetszeni fog neki, nem volt válogatós nő. De mégis... Tisztában voltam azzal, hogy nem ilyen érzéseknek kellene a szívemben lennie. Szigorúan igyekeztem csak arra koncentrálni, amiért jöttem. Csak egy gyűrű kell, és nem gondolok semmire sem. Nem gondolhatok most rá. Nem juthat az eszembe, mert azonnal kiborulnék, itt helyben az üzletben.

Gyorsan kértem egy dobozt a gyűrűnek, kifizettem a kért összeget és már siettem is az autóhoz. Nem gondolkoztam, csak az utat figyeltem hazafelé menet.

Rutinszerűen parkoltam be a garázsba, és kényelmes tempóban sétáltam fel a lépcsőn a lakásba. Gond nélkül nyitottam ki az ajtót, lerúgtam a cipőmet és egyenesen a hálószobába mentem. Leültem az ágyra és közben letettem a gyűrűsdobozt magam mellé.

Elővettem a telefonom a zsebemből és azonnal tárcsáztam Enikőt.

- Szia Enikő! - köszöntem neki hirtelen vidám hangra váltva, bár tudtam, hogy ez nem szívből jön. - Figyelj, arra gondoltam, hogy holnap este elmehetnénk együtt vacsorázni. Lenne hozzá kedved? Igen, én nagyon szeretném. Ne aggódj, érted megyek. Este 6 megfelel neked? Rendben, akkor holnap. Jó éjt.

Kinyomtam a telefont és ledobtam az ágyra. Nehéz szívvel jobbra tekintettem az ágyon mellettem heverő gyűrűs dobozra. Felvettem és elkezdtem unottan forgatni a kezemben a kis fekete dobozkát. Féltem kinyitni, pedig tudtam, hogy mi van benne. A gyűrű képe a fejembe égett. Végül erőt vettem magamon és kinyitottam a dobozt. Nagyon szép volt a gyűrű. Fehérarany foglalatban pompázott benne a gyémánt kő. Igen, nagyon szép. És holnap Enikőnek fogom adni. A szívem összeszorult. Becsuktam a szemem és erősen összeszorítottam, hogy ne engedjek utat a könnyeimnek. De hasztalan volt minden erőfeszítés. Éreztem ahogy a könnyeim lassan folynak le az arcomon, és közben Emma alakja rémlett fel a fejemben. Előtte álltam térdre ereszkedve és repeső szívvel tartottam előtte a kis dobozkát. Nem, nem, nem! Nem gondolhatok erre, nem szabad. Abban a pillanatban Emma arca Enikőévé változott át és a vízió azonnal szertefoszlott. Kinyitottam a szemem és azon kaptam magam, hogy nagyon gyorsan kapkodom a levegőt. Azonnal lecsuktam a dobozka tetejét, felálltam az ágyról, az éjjeliszekrényhez siettem és letettem a gyűrűsdobozt. Nem mozdultam meg, hanem némán álltam az éjjeliszekrény felett és a dobozt néztem. Mintha minden bánatom forrása abban a cseppnyi kis dobozba lenne bezárva. Igen, ő az okozója minden bánatomnak.

Némán megfordultam és kisétáltam a szobából. Unottan mentem be a fürdőszobába és hanyagul dobáltam le magamról a ruháimat oda, ahol éppen álltam. Lassan léptem be a kádba, elhúztam a zuhanyfüggönyt és kinyitottam a csapot. Kellemesen folyt rám a víz, de most nem tudtam értékelni ezt az érzést. Lehajtottam a fejem, és engedtem, hogy folyjon a víz a nyakamra. Nagyon fáradtnak éreztem magamat. Semmi okom nem volt ezt érezni, nem volt semmivel sem nehezebb vagy fárasztóbb a mai napom mint az összes eddigi. De a lelkem óriási terhet cipelt napok óta. Mióta Emmától elváltam... Emma... Az én Emmám. Két kezemet a falhoz tettem, hogy megtámaszkodjak. Néztem le a lábaimra, de nem láttam őket. A könnyeim teljesen elhomályosították a látásomat. A kín a szívembe azóta se tudott csillapodni. Nem tudtam küzdeni ez ellen a szerelem ellen. Hangosan zokogni kezdtem, mert újra belemart a szívembe a fájdalom. Nagyon hiányzik Emma. A fejem a falnak támasztottam.

- Nem, nem, nem! - mondtam ki hangosan, és nyomatékot adva a szavaimnak a fejem háromszor a falnak ütöttem. Nem fájt különösebben, sőt, igazából nagyon jól esett.

Felpillantottam a lábaimról és hirtelen ráeszméltem, hogy hol is vagyok. Ne! Nem tehetem már megint ezt magammal. Miért nem tudom irányítani a gondolataimat? Tudtam jól, hogy csak még nagyobb fájdalmat okozok magamnak azzal, hogy folyton Emmára gondolok, de nem bírtam irányítani a gondolatimat. Eszembe jutott az, amikor Emmával itt szeretkeztünk, pontosan ebben a kádban. És pontosan ott volt ő akkor, ahol most az én kezeim voltak a falon. A különbség csak az volt, hogy most a két karom közt nem volt ott Emma. Ő messze volt, nagyon távol tőlem, mintha egy másik életben történt volna az, hogy mi egy pár voltunk.

Gyorsan elzártam a csapot, kiléptem a kádból, és be sem fejezve rendesen a fürdést megtöröltem magam hanyagul és semmivel sem törődve csupaszon visszamentem a hálóba.

Úgy éreztem, mintha mágnesként vonzaná a tekintetem az éjjeliszekrényen heverő gyűrűs doboz. De volt annyi erőm, hogy ne nézzek rá.

Lekapcsoltam a villanyt, bebújtam az ágyba a takaró alá és oldalra fordultam. Becsuktam a szemem és igyekeztem arra koncentrálni, hogy elaludjak. Nem akartam semmire sem gondolni. Nem is kellett, gondolatok nélkül is némán ömlöttek a könnyeim.

Mikor reggel felébredtem, nagyon fáradtnak éreztem magamat. Majdnem 12 órát aludtam, ami nagyon szokatlan volt tőlem, mégis úgy éreztem, mintha egy percet sem aludtam volna. Világos volt már, és amint kinyitottam a szememet a gyűrűsdobozzal néztem farkasszemet. Azonnal eszembe jutott a tegnap este, majd az is, hogy éjjel mit álmodtam. Mi másról is álmodhattam volna, mint Emmáról és arról, hogy ma megkérem a kezét. Fájdalmasan eszméltem rá, hogy ez soha nem fog megtörténni.

Gyorsan kikeltem az ágyból és felöltöztem. Késésben voltam a stúdióból, ezért kapkodva megreggeliztem és a következő pillanatban már az autóval száguldottam a városban. Nagyon örültem annak, hogy sok dolgom volt ma. Szükségem volt most a munkára, kellett ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet. Ez szerencsére sikerült is, mert egész nap nem tudtam semmire sem gondolni, csak tettem a dolgom, és csináltam amit mondtak.

Nehéz szívvel indultam haza, miután végeztem mindennel. Sietnem kellett, mert tudtam, hogy el fogok késni Enikőtől. Mikor hazaértem gyorsan berohantam a szobába a gyűrűért, beletettem a zsebembe és a tükörnél meg sem állva ellenőrzésre már léptem is ki az ajtón és bezártam a lakást. Amikor sétáltam le a lépcsőn, akkor úgy éreztem, mintha ólmot cipelnék a zsebemben, amiben a gyűrű volt. Tudtam, hogy csak képzelődök. Nagyon elegem volt már abból, hogy ennyire szenvedek és hogy úgy viselkedek, mint aki nem normális. Valóban, tényleg nem vagyok normális. Egy ilyen elválás után ki lenne képes normális maradni? Vajon valaha leszek még olyan, mint régen voltam? Vajon el fogom tudni valaha felejteni Emmát? Nem, soha. De talán egyszer képes leszek még szeretni. Szerelmes soha nem leszek már, de talán egyszer még boldog lehetek a családommal. A családommal, amibe Emma nem fog beletartozni. Nagyot nyeltem és közben észrevettem, hogy már a kocsinál állok.

Kinyitottam az ajtót és beszálltam a kocsiba, majd elindultam Enikőhöz. Az úton már nem gondolkoztam semmin sem. Eldöntöttem, hogy ma Enikőre fogok figyelni, és megkérem majd a kezét. A következő hétvégére terveztük csak a költözést, így volt még néhány napom addig, hogy rendbe szedjem magam és kiegyensúlyozott lelki állapotban fogadjam őt és újra vele éljek. De most normálisan kell viselkednem, méltó módon kell ezt csinálnám, úgy, ahogy Enikő megérdemli.

Megérkeztem a régi közös házunk elé, és leparkoltam. Mély levegőt vettem és leállítottam a kocsit. Abban tudtam csak bízni, hogy elég erős leszek ma, hogy ezt végigcsináljam. Közben pedig reménykedtem, hogy gyorsan túl leszünk az estén.

Nehéz szívvel szálltam ki az autóból és sétáltam fel a lakáshoz. Lassan nyomtam le a csengőt, amikor az ajtó elé értem. Enikő vidáman és mosolygósan nyitott nekem ajtót. Amint megláttam őt, reflexszerűen elmosolyodtam és abban a pillanatban úgy éreztem megnyugszok. Ez az, sikerülni fog, végig fogom tudni csinálni az estét, úgy ahogy kell. Enikőnek meg kell adnom mindent, amit megérdemel, boldoggá kell őt tennem.

- Szia Enikő! Nagyon csinos vagy. - mondtam neki elismerően. Ez igaz is volt, de nem különösebben tudott ez hatni rám. - Indulhatunk?

- Szia Dávid. - mondta mosolyogva. - Köszönöm szépen. Én kész vagyok, indulhatunk.

Becsukta az ajtót, bezárta és elindultunk a lift felé.

Némán sétáltunk egymás mellett és a kocsiban sem beszélgettünk semmiről sem. Biztos voltam abban, hogy Enikő is tudja, hogy valami nincs rendben. Reméltem, hogy majd azt fogja hinni, hogy az eljegyzés miatt voltam ideges.

Az étteremben is csak átlagos, mindennapi dolgokról volt szó. Szinte csak a munkánkról beszélgettünk, meg arról, hogy melyik ismerősünkkel mi történt az elmúlt időszakban. Amint végeztünk a vacsorával finoman kettőnkre tereltem a szót, szinte csak elismételtem azt, amit pár napja elhatároztunk a kettőnk jövőjével kapcsolatban, majd ahogy ígértem neki, megkérdeztem tőle, hogy hozzám jön-e feleségül. Úgy láttam, hogy boldog, amikor kimondta az igent, de láttam a szemében, hogy valójában ő sem erre vágyik. Végül az ujjára húztam mosolyogva a gyűrűt, ő pedig áthajolt az asztal felett és csókot nyomott a számra. A meglepődöttségen kívül semmilyen hatással nem volt rám a csókja. Igyekeztem szoktatni magamat a gondolathoz, hogy hamarosan egyre többet fog majd akarni tőlem.

Nem maradtunk soká ezután az étteremben. Fizettem és rögtön a kocsihoz mentünk. Az úton most sem beszélgettünk semmiről sem. Reszkető szívvel kísértem fel Enikőt a lakáshoz, és egész végig azért fohászkodtam magamban, hogy csak ne akarja azt, hogy nála maradjak. Erre még nem készültem fel. Erre még nem vagyok képes.

Kicsit feszült volt, amikor az ajtóhoz értünk. Reméltem, hogy neki is korai lenne még a szex és abban bíztam, hogy csak azért ideges, mert nem tudja, hogy én sem akarom ma még vele tölteni az éjszakát. Nem akartam megbántani, és féltem attól, hogy el fogom rontani ezzel a mai estét. Azt szerettem volna, ha szép emlék marad számára az eljegyzésünk napja.

- Köszönök mindent Dávid. Nagyon jól éreztem magam. - mondta lágyan mosolyogva.

- Nem kell semmit sem köszönnöd, örülök, hogy jól érezted magad. - mondtam neki kedvesen. - Holnap rengeteg dolgom lesz, ezért nem fogok tudni átjönni neked segíteni a csomagolásban. De holnapután délelőtt ráérek. Ha neked az jó, akkor átjövök hozzád.

- Az jó lesz, akkor nem kell mennem dolgozni. Én is úgy terveztem, hogy pakolok majd aznap.

- Rendben, akkor holnapután 9 óra tájt jövök majd. Addig is viszlát Enikő.

- Szia Dávid. - mondta kedvesen és közel hajolt hozzám, és félszegen megcsókolt. Alig volt hosszabb ez a csók, mint amit az étteremben kaptam, de mégis megijesztett. Aztán amikor vége lett megnyugodtam. Rámosolyogtam Enikőre, finoman megöleltem és hátat fordítva neki, elindultam a lépcső irányában.

Mély levegőt vettem és nyugodtan sétáltam le a lépcsőkön. Győztem, én nyertem. Sikerült viszonylag szépen végigcsinálnom ezt az estét. Megnyugodtam, mert úgy éreztem, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy elvegyem Enikőt és vele éljem le az életem. Közben viszont nagyon hevesen vert a szívem, mert elárultam azt. Tiltakozott, de most ez nem érdekelt, nem akartam vele foglalkozni. Meg kell szoknom Enikő jelenlétét és közelségét, és ehhez végig kell járnom ezt az utat. Ma még hű maradtam a szívemhez, de fel kell készülnöm arra, hogy ez hamarosan megváltozik majd.

12. fejezet

Másnap délelőtt nyomottan mentem be a stúdióba. Danival is volt közös munkám, mert volt egy dalunk, amin ma dolgoznunk kellett. Nem igazán figyeltem ma sem arra, amit csinálok, csak mint egy robot dolgoztam. Dani pár órával később csatlakozott hozzánk és ideges volt amikor megérkezett.

 - Dávid, mi a francért a médiából értesülünk az eljegyzésedről? - esett nekem azonnal köszönés nélkül.

Teljesen ledöbbentem és a kezemben lévő papírokat ki is ejtettem a kezemből. Alig bírtam megszólalni.

- Tessék? Mi? Ez meg hogy lehet? - nyögtem ki végül elhűlve.

- Hát gondolom úgy, hogy eljegyezted Enikőt. - mondta grimaszolva.

Értetlenül ráztam a fejem és elöntött a méreg. Hogy képes még ebből is viccet csinálni? Tisztában vagyok azzal, hogy miként lehet valaki eljegyezve, természetesen úgy, hogy eljegyzik. Ő is tudta jól, hogy a kiakadásom oka az, hogy máris tudomást szerzett erről a média.

- Dani, nem erre céloztam. És mégis ezt te honnan veszed? Vagy kitől hallottad?

- Anyu hívott fel nemrég, mert telefonon gratuláltak neki a barátnői. Ő sem értette, hogy miről beszélnek, alig akart hinni a fülének. De aztán amint meghallotta mi történt, ő is megvette az ominózus újságot.

- Te jó ég, ez meg hogy lehet? Hogy lehettek ilyen gyorsak? - kérdeztem magamtól elhűlve, nem várva választ Danitól.

- Mi? Szóval már tényleg megvolt az eljegyzés? És nekünk nem is szóltál róla? - mondta hitetlenkedve és elhűlve.

Megdöbbenve néztem rá. Nem értettem, hogy miről beszél, hiszen alig egy perce ő maga mondta, hogy mindenki tud már az eljegyzésemről. Bekattant nála valami? Máris elfelejtette az egészet? Mi ütött belé? Nem értettem egyszerűen, hogy mi van vele.

- Dani, esküszöm nem értelek. Fejezd be a hülyéskedést, és légy komoly. Nincs vicces hangulatom. Az előbb mondtad, hogy az újságok már megírták az eljegyzést. De akkor miért csodálkozol azon, hogy volt eljegyzés? Meghibbantál, vagy mi történt?

- Jaj Dávid, ne legyél már ennyire láma. - mondta nevetve. - Félreértesz. Az újság csak azt írta, hogy láttak, amint egy ékszerboltban egy nagyon szép és drága gyűrűt veszel, és ebből következtettek arra, hogy eljegyeztél valakit. És óriási a hisztéria, mert senki sem tudja, hogy kit akarsz elvenni, mert ők úgy tudják, hogy Enikővel szakítottál.

- Isteni. - mondtam morogva és keserűen. - Most aztán még magyarázkodhatok is. Már csak ez hiányzott. Enikő ki fog akadni. Jobb ha azonnal fel is hívom.

Idegesen tárcsáztam Enikőt, miközben Dani érdeklődve méricskélt, gondolom az elmeállapotomra volt kíváncsi, hogy mennyire ép még. Hát abban most biztosan találna kivetnivalót.

- Szia Enikő. Ne haragudj, hogy zavarlak, de beszélnünk kell. Igen, igen, emiatt hívlak. Figyelj, sajnálom, hogy így alakult. Nagyon korán kiszivárgott a dolog. Persze, tudom, hogy előbb-utóbb ez lett volna, de... Rendben. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Igen, a holnap délelőtt még áll. Jó, rendben. Akkor holnap. Szia!

Nagyot fújtam, miközben letettem a telefont és zsebre tettem. Danira pillantottam, aki kérdőn nézett rám.

- Jól fogadta szerencsére. Furcsa, de most ennek nagyon örülök. - mondtam Daninak megkönnyebbülve. Nem jellemző ez a viselkedés Enikőre. Nem is érdekelt most, hogy miért fogadta ilyen jól a dolgot. Egyszerűen csak örültem neki.

Dani odajött mellém és a karját a vállamra tette.

- Hjaj Dávid, bárcsak tudnék valahogy segíteni neked. Hogy vagy? - kérdezte együttérzően.

- Szerinted? Teljesen padlón vagyok. - feleltem neki elkeseredve.

- Igen, azt látom rajtad. - mondta szomorú hangon. - Te figyelj, este ráérsz? Átmehetnék hozzád, és dumálnánk egy jót. Mint két jó testvér, ahogy szoktuk. És akkor este mindent elmondhatsz nekem.

- Hát az lehet, hogy most rám férne. Ha így folytatom, akkor lassan be fogok dilizni.

Ijedten nézett rám, mert észrevette, hogy komolyan beszélek. Tudtam jól, hogy sose láthatott még ennyire magam alatt, mert ilyen még nem volt.

- Na akkor pláne nem menekülsz ma este. A dalunk után még lesz dolgom a csatornánál és utána átugrok hozzád. Az jó lesz? Körülbelül 7 óra tájt nálad leszek.

- Rendben Dani, az jó lesz. És köszönöm neked. - mondtam neki őszinte hálával. Nagyon rám fog férni egy laza este. És talán még jót is fog tenni, hogy nem egyedül leszek otthon.

- Ugyan, nem kell köszönnöd bátyó. Na! Álljunk neki a munkának, mert sosem fogunk végezni. Fel a fejjel és most tegyük a dolgunkat.

- Igen, igazad van. Legalább elterelem a figyelmem, amikor dolgozok.

Ezután semmi másról nem esett szó kettőnk között, csak tettük a dolgunkat, én pedig nem gondolkoztam. Nem figyeltem oda magamra, az érzéseimre, csak dolgoztam, mint egy robot. Az éneklés sem tudott most felvidítani. Délután négy óra körül végeztünk Danival. Ő átment a csatornához elintézni, amit kell, én pedig unottan elindultam haza.

A fejem teljesen üres volt, és azt akartam, hogy ez így is maradjon. Nem engedtem meg magamnak, hogy bármi lényeges dologra koncentráljak. Többnyire a munka, a fellépések és az új lemezem járt a fejemben.

Miután hazaértem rögtön nekiláttam a vacsorának. Úgy döntöttem, hogy valami magyaros ételt főzök, mert úgyis Danival töltöm majd az estét és ő szereti az ilyen ételeket. Bíztam benne, hogy jótékony hatással lesz majd rám a jelenléte. Úgy éreztem, hogy szükségem van most a támogatására. Ő volt az egyetlen, aki mindenről tudott, ami az elmúlt időszakban történt velem. Nem is akartam másoknak elmondani ezeket a dolgokat. Nem voltak titkaim a szüleim előtt és Attila előtt sem. De úgy éreztem, hogy mivel már minden elmúlt és megváltozott, felesleges lenne mesélnem nekik Emmáról és arról, amin most keresztül megyek. De Dani a közelemben volt az elmúlt időszakban, sokszor együtt is dolgoztunk, így ő Emmáról tudott már akkor, amikor még együtt voltunk. A szüleinknek viszont még nem volt lehetőségem bemutatni őt. A tervezett találkozó előtt két nappal szakítottunk. Összeszorult a szívem, amikor eszembe jutott annak a napnak az emléke. Vajon Emma hogy van most? Kiheverte már a történteket? Vagy ő is ugyanúgy szenved mint én? Kicsordultak a könnyeim, amint arra gondoltam, hogy Emma otthon a négy fal között sír, és engem vár. Nagyon szerettem volna most abban bízni, hogy nem volt olyan erős a szerelme, mint hittem és hamar túlteszi magát a történteken. Vagy talán már túl is tette magát rajtam.

Hirtelen magamhoz tértem, és észrevettem, hogy már a marhapörköltet kevergetem. Nem is figyeltem arra, hogy mikor tettem fel a tűzhelyre főni. Lefedtem a pörköltet és magára hagytam a konyhában.

Elmentem fürdeni, és mire felöltöztem már csengettek is. Gondoltam, hogy Dani az, de nem hittem volna, hogy ennyivel előbb fog érkezni. Nem bántam a dolgot, sőt, örültem neki.

Teli szájjal vigyorgott, amikor kinyitottam az ajtót.

- Hali, megjöttem. - mondta önelégültem, majd fél karjával átölelt. A másik keze tele volt sörrel, amivel közben jól oldalba vágott.

- Au. Ezt most miért csináltad? - mondtam neki keserűen.

- Csak. - mondta vidáman. - Azért hogy jobb kedved legyen. Gondolom szomjas vagy, szóval ne késlekedjünk. - mondta, és már bent is volt cipőstül a nappali közepén.

- Öhm, Dani. Tudod, ha nem lennél az öcsém nem érdekelne a dolog, de valamit elfelejtettél. - mondtam és szigorúan a cipőjére néztem.

- Ó, persze, bocs. - mondta és máris visszasétált az előszobába hozzám. A söröket a kezembe nyomta, de közben jól gyomorszájon vágott velük. Bocsánatkérésképpen csak elmosolyodott. Nem értettem, nem tudtam mire vélni a provokációját. Nem erre számítottam, és már nagyon zavart, hogy egész álló nap piszkál. Tudhatná jól, hogy most erre egyáltalán nincs szükségem.

Miután levette a cipőjét visszament a nappaliba, de nem vette át tőlem a söröket. Körbeforgattam a szememet, majd morcosan elindultam a konyhába. Gyorsan betettem az üvegeket a fagyasztóba, hogy minél előbb lehűljenek. Kivettem két sört a hűtőből, abból ami nekem volt itthon, kinyitottam őket, és visszamentem velük a nappaliba.

- Á, volt itthon neked is? - kérdezte Dani, amikor meglátta a kezemben az üvegeket és elvette az egyiket a kezemből. - És amit én hoztam hová lett? Máris megittad őket? - kérdezte tőlem szigorú tekintettel.

Tudtam jól, hogy csak kötözködik, de most nagyon nem bírtam ezt elviselni.

- Légy szíves Dani, fejezd ezt be. Nagyon nem vagyok vevő most a kötözködésedre.

- Tudom. - mondta mosolyogva.

Forgattam a szemem és mérgesen néztem rá. - Akkor mégis miért csinálod ezt?

- Mit? - kérdezte ártatlanul. Szigorúan néztem rá, mire ő szélesen vigyorgott. - Csak. - mondta végül és kajánul elnevette magát. Azt hittem most azonnal odamegyek hozzá és megfojtom, annyira kezdett betelni nálam a pohár.

- Fejezd be, jó? Többet nem kérlek rá. - mondtam neki szigorúan, majd mérgesen leültem a kanapéra.

Ő tovább mosolygott, de leült ő is, pontosan velem szembe a fotelbe. Érdeklődő, de borzasztóan idegesítő módon fürkészte a tekintetemet, mintha azt lesné, hogy épeszű vagyok-e.

- Különben? - kérdezte tőlem kíváncsian.

- A francba Dani, hagyd már abba. - keltem ki magamból mérgesen és felpattantam a kanapéról. - Ezért jöttél? Csak bosszantani akarsz? Bocs, de nekem erre most egyáltalán nincs kapacitásom. Nem bírok több terhet elviselni, elég volt. - mondtam kiabálva, és magamból kikelve. Észrevettem, hogy nagyon kapkodom a levegőt, és az idegtől a könnyeim is kicsordultak.

- Értem. - mondta halkan és szelíden, úgy mint aki fel sem fogta azt, amit mondtam. - Hm, finom illatok vannak. Mit főzöl?

Úgy nézett rám, hogy az csak még jobban feldühített. Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy ahelyett, hogy vigasztalna, csak piszkál, felidegesít és közben úgy tesz, mintha nem is csinálná ezeket. Mi ütött belé?

Hitetlenül néztem rá, és nem feleltem. Mély levegőt vettem, úgy döntöttem, hogy lenyugszok és higgadtan felelek neki.

- Marhapörköltet főzök, mert azt te is szereted. Nemsokára kész lesz.

- Helyes, mert már farkaséhes vagyok. - elmosolyodott és ivott egyet az üvegéből. - Nos, hajlandó vagy végre elmondani, hogy mi van?

Értetlenül néztem rá. Tényleg nem értettem, hogy mi van vele és miért ilyen idióta ma.

- Ezért piszkálsz egész álló nap? Enélkül is elmondtam volna neked, hogy mi történt.

- Nem, nem ezért piszkáltalak. De majd egyszer megérted. - mondta kaján vigyorral, aminek következtében újra kezdett elönteni a méreg.

- Ennek így semmi értelme Dani, úgysem lehet veled rendesen beszélgetni.

- Dehogynem. Itt vagyok én, itt vagy te is, van szád, nekem van fülem, te tudsz beszélni nekem meg jó a hallásom. Ugyanez fordítva is igaz, szóval nincs semmi akadálya annak, hogy kommunikáljunk. - mondta nekem értetlenkedve, de láttam rajta, hogy ezt is csak megjátssza.

- De igen van. - mondtam szinte már kiabálva. - Az, hogy hülye vagy, és nem tudsz értelmesen viselkedni.

- Én ne tudnék? - mondta értetlenkedve. - Hiszen te vagy az, aki magából kikelve ordibál, azért mert nem képes kimondani azt, ami nyomja a lelkét. - mondta ártatlanul és tovább játszva a szerepét.

- Elmondanám én neked, de így egyszerűen nem lehet. - mondtam neki kiabálva. - Tudod mit? Legyen! Ahogy akarod, elmondom mi a baj. Az a baj, hogy őrülten szeretem azt a nőt, soha életemben nem szerettem még így senkit sem, de most arra kell kényszerítenem a szívem, hogy tagadja meg az érzéseit, és vegyen el egy másik nőt, aki gyereket vár tőlem. Napok óta magam alatt vagyok, állandóvá vált a szenvedés, és tudom, hogy sose fog elmúlni. Teszem a dolgom, dolgozok, de nem érzem azt, hogy élnék. Minden éjjel vele álmodok, és a szívem szakadt meg, amikor tegnap este megkértem Enikő kezét. Tessék! Ez van! Ez a bajom! - mondtam neki mérgesen és ordítva. A levegőt eszeveszettül kapkodtam és patakokban folytak a könnyeim. Úrrá lett rajtam a zokogás és nem bírtam abbahagyni. Visszaültem a kanapéra és térdre hajtott fejjel sírtam. Hallottam amint Dani odasétált mellém és éreztem, amikor mellém ült. A karját a hátamra tette, de én mérgesen leráztam magamról. Nagyon dühös voltam rá. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy nem is rá vagyok dühös, hanem az életre, a sorsra és magamra. Iszonyú indulatok forrtak bennem, amit alig tudtam irányítani. Most már megértettem, hogy mire volt jó ez az egész, amit Dani művelt. Látta rajtam, hogy bajban vagyok, és gondolom azt látta jónak, ha kirobbantja belőlem ezt a feszültséget, még mielőtt rosszkor törne ki úgy, hogy kezelni sem tudnám. Hirtelen mély hálát éreztem Dani iránt és nagyon megkönnyebbült a szívem, hogy most itt van velem. Felé fordultam, és a vállába temettem az arcomat és úgy sírtam tovább. Mint mikor a kisgyereket öleli az anyukája, és vigasztalja, úgy karolt át Dani és vigasztalt. Igazi jó testvér volt és a legjobb barátom. Nagyon örültem neki, hogy most velem van.

- Köszönöm. - mondtam neki nagy nehezen, alig bírtam a sírás közben kipréselni ezt az egy szót.

- Ne köszönd, nem azért csináltam. - mondta kedves és vigasztaló hangon. - Most pedig mesélj el mindent, töviről hegyire. Mindent, amit csak akarsz, ami csak jólesik. Semmit sem kell szégyellned vagy titkolnod.

- Tudom. - mondtam neki kicsit nyugodtabb hangon.

Felemeltem a fejem, megtöröltem az arcomat és elmondtam neki mindent, ami azóta történt, hogy az életem pár napja fenekestül felfordult. Nem volt időnk hosszabban beszélni azóta, mióta megtudtam, hogy Enikő babát vár. Ott volt velem, amikor megtudtam a dolgot. Mindent elmondtam neki részletesen egészen a tegnapi eljegyzésig bezárólag.

- Rendben Dávid, ez most mind szép és jó. - mondta komoly hangon. - Nagyon jó, hogy mindent elmeséltél, de most nem ez a lényeg. - kérdőn néztem rá, és megint nem értettem, hogy mi ütött belé. - Nem erre vagyok kíváncsi Dávid. - mondta szelíden. Hát én ezt már tényleg nem értettem. Mégis mit akar, mit mondjak még? Mindent elmondtam neki, ami történt. Értetlenül néztem rá, de nem szóltam. Végül ő szólalt meg újra. - Arra akarok kilyukadni, hogy biztosan ezt akarod-e? Tönkre fogod tenni magad, teljesen ki fogsz készülni.

- Már kikészültem Dani. - mély levegőt vettem. - Persze, hogy nem ezt akarom Dani, hogy akarhatnám ezt? De igen, egy másik részem viszont ezt akarja. - mondtam neki keserűen. Ő kíváncsian nézett rám én pedig folytattam. - Nézd! Nagyon szeretem Emmát és nem akarok tőle elválni, nem akarok nélküle élni. De Enikő babát vár tőlem. Érted ezt Dani? - mondtam neki hitetlenkedve. - Nem azért mentem vissza Enikőhöz, mert muszáj. Vagyis persze, muszáj, de nem azért, amiért te gondolod. Muszáj, mert a szívem egy része ezt akarja. Szeretem a gyermekem és vele akarok lenni. Persze az is benne van ebben, hogy nem akarom Enikőt se magára hagyni. Szóval igen, ezt akarom, de nem minden porcikám képes ezt teljes mértékben akarni és elfogadni. Ezért szenvedek és nem tudok túllépni Emmán és nem tudom feldolgozni a történteket. Egyszerre vagyok boldog, mert apa leszek, és egyszerre vagyok összetörve, mert el kellett hagynom a szerelemem. Igen Dani, őszintén, nagyon szerelmes vagyok Emmába, és elhiheted nekem, hogy ez sose fog elmúlni. Nem tudom megmagyarázni neked azt, hogy miért. Egyszerűen tudom, érzem. Ez más, mint bármi, amit ez idáig átéltem. Én sem hittem el, hogy ilyen létezhet, amíg én magam nem éltem át ezt az érzést. De lényeg a lényegben, ezt kellett tennem. Igen, ezt is akarom, és Emmát is akarom. De végül a gyermekem mellett döntöttem, ez nem volt kérdés soha sem. Attól függetlenül, nagyon nehéz ez az egész, és nem tudom, hogy képes vagyok-e megbirkózni ezzel.

- Képes vagy rá. - mondta Dani határozottan és kedvesen. - Most már menni fog.

Kérdőn néztem rá, nem értettem, hogy mire céloz.

- Komolyan mondom Dani, nem értelek. Egész nap furcsa vagy és kiszámíthatatlan. - mondtam neki értetlenkedve.

- Tudom. - mondta hamiskás mosollyal, majd komoly hangnemre váltott. - Arra céloztam hogy most tisztába raktad magadba a történéseket, tisztán látod a döntéseid okát, és azt, hogy miért döntöttél úgy, ahogy. Ezeket most ki is mondtad, és ezzel könnyebb lesz megértened a helyzetet, és könnyebben fogsz tudni megbarátkozni vele. Döntöttél, és tudjuk mindketten, hogy ki fogsz tartani a döntésed mellett, nem fogsz meginogni. De ettől függetlenül fel kell dolgoznod azt, hogy az egyik feled nyert, a másik veszített, és ezzel együtt kell tudnod élni. Jól átlátod a helyzeted és el tudtad mondani az összes okot és az összes miértet. Erős jellem is vagy, és ezért tudom, hogy menni fog, meg fogsz tudni birkózni ezzel. Pláne, hogy most már nem vagy egyedül és megosztottál velem mindent. - mondta végül kedvesen elmosolyodva.

Döbbenet ült ki az arcomra, és hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak. Magamba néztem, és rájöttem, hogy Daninak igaza van. Most már valóban látom és értem az összefüggéseket, tudom, hogy mi miért van, tudom hogy mit miért érzek. Ráadásul a dühömet is kiadtam magamból Daninak hála. Csak így lehettem képes megbirkózni a helyzettel. Meg kellett értenem a helyzetet, önmagamat, az érzéseimet és a reakcióimat. Tisztán látom már magam előtt a célt: Enikő és a gyermekem. Őket választottam? Igen. Mert szeretem őket? Igen. Ez volt a helyes döntés? Igen. Megbánnám, ha nem őket választanám? Igen.

Igen, ezért történt mindez velem. Ezért vagyok most ilyen helyzetben. Most már mindent értek, és tudtam, hogy szép lassan, de ezt el is fogom teljes mértékben fogadni. Vége a lázadásnak, vége a könnyeknek, amiket Emmáért hullajtottam. Nem tehetem ezt többé, mennem kell tovább a kijelölt úton, és élnem kell úgy, ahogy kell, ott ahol kell, azzal akivel kell.

- Értem. - mondtam halkan és határozottan Daninak.

Láttam rajta, hogy megkönnyebbül és mélyet sóhajt. - Ennek nagyon örülök. - mondta mosolyogva és szeretetteljesen, majd átölelt. - Minden rendben lesz. Én veled vagyok, mi veled vagyunk, a család mellettünk van mindig.

- Tudom. Köszönöm. - mondtam és szorosan átöleltem.

Ebben a pillanatban nyugodtnak éreztem magam. Azóta nem éreztem ilyen mély és őszinte nyugalmat, mióta... Nem, erre már nem szabad többé gondolnom.

Nagyon hálás voltam Daninak. Tudtam jól, hogy ha ő nincs, akkor sokkal tovább szenvedtem volna, és több idő lett volna eljutnom erre a pontra. Most itt vagyok, elfogadtam ami történt és éreztem, hogy innentől kezdve lassan ugyan, de minden könnyebb lesz. Nincs értelme tovább lázadnom, jobb lesz, ha elfogadom a helyzetem. Minden rendben lesz, igen, Daninak igaza van. Ez volt azóta az első pozitív gondolatom, amit nagy hálával köszöntöttem mélyen a szívemben. Az első reménysugár.

13. fejezet

Szomorúan és unottan teltek a napjaim mióta Enikővel voltam. Az életem nem nevezném boldognak. Egy bizonyos szintig boldog voltam, amennyire egy reménybeli apuka az lehet. Nem telt el éjszaka úgy, hogy ne Emmával álmodtam volna. Minden egyes éjjel újra és újra vele álmodtam. Reméltem, hogy nem tudta ezt meg Enikő, nem tudtam, hogy beszélek-e álmomban. Túlvoltam a lázadásom, elfogadtam a helyzetem, de álmomban mindig Emmáért sóvárogtam.

Enikővel éltünk egymás mellett mint két ismerős idegen. Jól kijöttünk egymással, de semmiféle szexuális kapcsolat nem volt köztünk. Örültem neki, hogy ő sem erőlteti ezt. Gondolom állapotosan nem volt rá igénye, vagy még nem dolgozta fel azt, ami történik vele. Reméltem, hogy az én távolságtartásomat is annak tartja, hogy tiszteletben tartom őt, és nem erőltetem, tudván, hogy nehéz időszakon megy most keresztül.

Minden napom nagyon egyhangú volt. Akár koncertjeim, akár interjúim, vagy lemezfelvételeim voltak, minden napom keserűen telt. Enikő mellett tértem nyugovóra, Emmával álmodtam, és Enikő mellett ébredtem. Nehéz volt ezeket feldolgozni, nagyon kikészített. Hetek múltán kezdtek ritkulni az álmaim, és egyre erősebben tudtam Emmának ellenállni, és egyre jobban próbáltam Enikővel és a babavárással foglalkozni.

Már a 13. héten járt Enikő. Az idő nagyon lassan telt, alig akart múlni és ez a napom is olyan volt mint a többi. Ma nem volt koncertem, így a riportjaim után azonnal hazaindultam. Enikő már otthon volt és már javában főzött. Kezet mostam és elindultam a konyhába, hogy segítsek neki. Amint beléptem a konyhába rám nézett.

- Szia Enikő! - köszöntem neki kedvesen.

- Szia! Hogy telt a napod Dávid? - mondta lelkesen és érdeklődően.

- Jól, köszönöm. Minden rendben ment, csak a szokásos volt ma is. Te hogy vagy?

Megfordult teljes testtel, és velem szembe fordult. Az arca gondterhelt lett.

- Azt hiszem jobb ha tudod, hogy ma véreztem egy kicsit. Nem volt vészes és nem is fáj semmim. De jobb ha tudsz erről.

Hirtelen levegőt se bírtam venni. Alig bírtam megszólalni. - Mi? Te jó ég, nem kellene orvoshoz menned?

- Nem, nem. Ez nem feltétlen jelent rosszat. De ha holnap sem múlik el, akkor mindenképpen el kell mennem orvoshoz.

Nagyon feszült lettem. Átszeltem a konyhát, és pillanatok alatt előtte teremtem és átöleltem őt.

- Szeretném, ha ezt most inkább befejeznéd és lepihennél. Majd én befejezem a vacsorát. Menj be a szobába és pihenj le. Ha bármi kell, csak szólj.

- Rendben. Amúgy is fáradtnak érzem magam. Köszönöm. - átölelte a nyakam és megcsókolt. Rövid és egyszerű csók volt. Mondhatni azt, hogy érzelemmentes csók. Nem akartam őt visszautasítani, és nem is lett volna helyénvaló. Hiszen egy pár voltunk, a menyasszonyom volt.

Ezután elindult ki a konyhából, én pedig körülnéztem a konyhában, hogy mit kezdett el készíteni Enikő. Úgy láttam csirkepörköltöt akart készíteni, az alapanyagok márt mind a pultra voltak helyezve. A csirke is már megtisztítva a vágódeszkán volt. Hamar összedaraboltam, azután a hagymát és a paprikát is összevágtam. Gyorsan megpirítottam őket, és pillanatok alatt már a fedő alatt főtt a pörkölt. Úgy döntöttem tésztát főzök hozzá. Feltettem vizet forrni és közben uborkasalátát csináltam a pörkölt mellé. Tudom, hogy azt Enikő nagyon szereti. Amint kész lett a saláta, a tészta is elkészült. Éppen végeztem a tészta leszűrésével, amikor hallottam, hogy Enikő szólít. Megtöröltem a kezem és kimentem a konyhából egyenesen be a szobába.

Amikor beléptem a szobába egy pillanatra a szívverésem is elállt. Enikő magzatpózban feküdt az ágyon és a hasát fogta. Az arcán fájdalom tükröződött. Mint az őrült rohantam oda hozzá az ágyhoz.

- Enikő, mi a baj? Mid fáj? Mit segítsek? Kérlek, mondj valamit! - kérdeztem tőle hisztérikusan. A szívem őrült tempóban vert és nagyon féltem. Féltem, hogy nagy baj van a picivel.

A hangja elgyötört volt és gyenge. - Nagyon fáj.

- Mi, Enikő? Mid fáj? A hasad?

- Igen, görcsölök.

- Gyerünk, azonnal beviszlek a kórházba. Azonnal itt leszek. - kirohantam a szobából egyenesen az előszobába, felvettem a cipőmet és megfogtam Enikő egyik kényelmes cipőjét. Visszafele menet berohantam a konyhába és elzártam a pörkölt alatt a tűzhelyet, a többi étellel nem is törődtem, mindent ott hagytam, ahol volt. Rohantam vissza a szobába Enikőhöz, és gyorsan feladtam a lábára a cipőjét. Az ágyon lévő plédet ráterítettem, nehogy fázzon kint az autóban. Alig bírt mozdulni, annyira fájt a hasa. Amint felvettem az ágyról, láttam, hogy véres az ágy.

- Enikő, vérzel! - a hangom teljesen kétségbeesett volt. Nagyon féltettem mindkettőjüket.

Enikő sírva szólalt meg. - Tudom. Nagyon fáj.

- Ne aggódj kérlek, nem lesz semmi baj. Azonnal bemegyünk a kórházba és minden rendben lesz. Nem lesz semmi bajotok.

- De igen Dávid. - mondta sírva. - El fogom veszíteni a kisbabánkat.

- Nem, nem, nem, ne mondj ilyeneket. - a hangom nagyon rémült volt. Teljesen kétségbeestem. Elindultam Enikővel ki a szobából. A bejárati ajtót kinyitotta, majd bezárta, szerencsére ebben tudott nekem segíteni. Nem bírtam volna ezt magam megtenni, míg ő a karjaimban van. Lifttel mentünk le a garázsba és hamar a kocsinál voltunk. Óvatosan ültettem be Enikőt az anyósülésre. Kicsit hátradöntöttem az ülést és becsatoltam. Gyorsan beszálltam én is és száguldottunk a kórházba. Nem volt túl messze a kórház, és a tempónak köszönhetően is hamar beértünk. Még jó, hogy a múltkor elkísértem Enikőt a vizsgálatra, így ismertem már a járást a kórházban. Közel parkoltam a bejárathoz, hogy ne kelljen sokat sétálni. Enikőt gyorsan kivettem a kocsiból, nehezen lezártam az autót és siettem be vele a kórházba. Biztos voltam benne, hogy gyorsabban ideértünk, mint ha mentőre vártunk volna otthon.

Amint beértem a portáshoz mentem.

- Jó estét. Kérem, segítsen. A menyasszonyomnak azonnal orvosra van szüksége. 13 hetes terhes és nemrég elkezdett görcsölni és vérezni. Ide járunk, Németh doktornő az orvosunk.

- Ma pont ő az ügyeletes nőgyógyász, erre jöjjenek kérem.

Sietve elindult előttem a lift felé. A lift mellett volt egy kerekesszék, elém tolta, hogy ültessem bele Enikőt. Gyorsan liftbe szálltunk és felmentünk a harmadikra. Előttünk ment a portás, megállt a rendelő előtt és bekopogott.

- Igen, szabad. - hallatszott a válasz a szobából. Azonnal felismertem az orvosunk hangját.

A portás kinyitotta előttünk az ajtót, és intett, hogy menjünk be.

A doktornő amint meglátott minket, azonnal elénk sietett, mert látta, hogy baj van. Enikő nagyon erőtlen volt.

- Mi történt?

Enikő helyett én válaszoltam. - Mikor ma hazamentem, mondta, hogy ma enyhén vérzett, de nem volt fájdalma. Lepihent, és körülbelül 15 perce elkezdett görcsölni, nagyon fáj a hasa, és vérzik. Doktornő, ugye nem lesz bajuk? Mi történik?

- Fektessük fel ide az ágyra, meg kell, hogy vizsgáljam.

Enikő alig bírt mozdulni, ezért a doktornővel együtt fektettük fel. Egyedül nem bírt levetkőzni, ezért én vettem le óvatosan a nadrágját és a fehérneműjét, ami nagyon véres volt. A szívem összeszorult, és kicsordult a könnyem. Tudtam, hogy nagy baj van.

- Kérem, Dávid, kifáradna? Meg kell vizsgálnom Enikőt.

Nagyot nyeltem, majd határozottan megszólaltam. - Jobb szeretnék itt maradni mellette.

- Biztos Ön ebben?

- Teljes mértékben.

- Rendben. Akkor kérem álljon oda mellé és fogja meg a kezét.

Odasétáltam Enikő fejéhez és megsimogattam. Még mindig a hasát fogta és láttam az arcán, hogy nagyon szenved. Az arca könnyes volt. Megtöröltem a könnyeit, miközben az enyém kicsordult.

- Ne aggódj Enikő, itt vagyok. - Megfogtam a kezét, levéve azt a hasáról és megszorítottam óvatosan. - Nem lesz semmi baj.

Próbáltam nem figyelni arra, hogy mit csinál a doktornő, csakis Enikőre figyeltem, és a szabad kezemmel a homlokát simogattam.

Láttam amint a doktornő felhúzza Enikő felsőjét, hogy ultrahanggal megvizsgálja. Végig az arcát néztem. Láttam rajta, hogy baj van. A szívem a torkomban dobogott. Nem sok mindent tudtam kivenni a monitor képéről, nem tudtam mi mit jelenthet.

- Mi a gond doktornő?

- Sajnálom... - mondta és a hangja elcsuklott. - De Enikő el fog vetélni. Nem lehet megakadályozni. Fogadják őszinte részvétem.

A könnyeim némán elkezdtek folyni és a szívem a torkomban dobogott. Nem bírtam felfogni azt, ami történt. Ez nem lehet. Hallottam, hogy Enikő elkezd sírni.

Odahajoltam hozzá és letöröltem a könnyeit. - Ne, ne sírj kérlek, minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj, légy erős. Én itt vagyok veled. - a hangom vékony és szomorú volt. Alig bírtam a könnyeimtől beszélni.

- Az én hibám, nem vigyáztam rá.

- Nem, nem, nem a te hibád. Senki sem tehet erről. Ne hibáztasd magad.

Enikő csendben sírt tovább én pedig a doktornő felé fordultam.

- Enikő hogy van? Mi fog most történni?

- Bent marad nálunk a kórházban megfigyelésre. Holnapig kiderül, hogy magától lezajlik-e a vetélés, vagy szükség lesz-e műtéti beavatkozásra. Ő rendbe fog jönni, de a magzatot nem lehetett volna megmenteni. A szíve már leállt. Szerencsére a vetélés ekkor spontán beindult. Ha ez nem történt volna meg, lehet, hogy súlyos fertőzést kapott volna. Jó kezekben van, minden rendben lesz. A magzat miatt pedig kérem fogadja őszinte részvétem.

- Köszönöm. - mondtam halkan. - Köszönünk mindent.

- Most szólok a nővérnek, hogy vigyék át egy szobába, ahol megfigyelés alatt lesz. Addig itt maradhat vele.

- Rendben.

A doktornő kiment a rendelőből, én pedig újra Enikő felé fordultam és tovább simogattam az arcát.

- Akarod, hogy szóljak valakinek?

- Igen. - mondta elcsukló hangon. - Szeretném ha felhívnád a szüleimet. És gondolom a te szüleiddel is közölni akarod a történteket. - a mondata sírásba fulladt, nem mondott többet.

- Rendben. Amint ideért valaki a kórházba hozzád, hazasietek neked ruhákért. Mire van szükséged?

- Hálóingre, egy papucsra, köntösre, fehérneműre és a neszesszer táskámra van szükségem. Abban benne van minden, ami kellhet.

- Rendben, behozom neked őket. Más valami kell még?

- Nem, köszönöm.

A hangja nagyon erőtlen volt, és láttam rajta, hogy fizikailag is nagyon megviselik a történtek. Alig volt ereje és nagyon sápadt volt.

A doktornő hamar vissza is ért, a nyomában egy nővérrel. Segítettem Enikőt beültetni a kerekesszékbe, majd a nővér elindult vele ki a rendelőből. Én kérdőn néztem a doktornőre.

- A nővér most elviszi Enikőt a szobájába, addig én kitöltöm a papírokat, és felveszem az adatokat. Amint végeztem szólok Önnek, illetve a nővér is visszajön szólni, ha végzett.

- Rendben, köszönöm. Addig kimegyek a folyosóra, telefonálnom kell.

A doktornő csak bólintott, én pedig kisétáltam a folyosóra. Úgy döntöttem, hogy előbb Enikő anyukáját hívom.

- Szia Zsóka, Dávid vagyok. Figyelj rám kérlek, fontos amit mondani fogok. Hol vagy most? Otthon vagytok? Az jó, rendben. Figyelj kérlek, Enikő jól van, nem lesz semmi baja. De most bent vagyunk a kórházban. - a hangom elcsuklott, alig bírtam folytatni. - Ő jól lesz, de most nehéz időszakon megy át. A babánkat elveszítjük. Nem lehet megmenteni. - ahogy ezt kimondtam, a könnyeim elárasztották az arcom és nagyon küzdenem kellett azért, hogy tovább tudjak beszélni, és ne hallatszódjon túlzottan a hangomon a sírás. - Enikő jól lesz, ne aggódj. Fizikailag és lelkileg is kikészült. Biztosan sokat segítene neki, ha ti is itt lennétek most mellette. Köszönöm. Az Uzsoki kórházban vagyunk. Szerencsére az orvosunk ügyel most. Rendben, akkor várunk titeket. Szia!

Kinyomtam a telefont és megtöröltetem az arcom mielőtt tárcsáztam anyu számát. Mély levegőt vettem és már ki is csörgött a telefon.

- Szia anya. Nem, semmi, én jól vagyok. De nagyon szeretném, ha most mellettünk lennétek. Elveszítjük a kisbabánkat. - a hangom újra elcsuklott és sírva folytattam. - Enikő jól lesz, de most még nagyon sok fájdalma van. Igen, az jó lesz. Daninak majd szólok én, ma este nincs programja. Amint ideér én hazasietek Enikő dolgaiért, és elhozom amire szüksége van. Köszönöm. Nem, Zsókának már szóltam, hamarosan elindulnak majd. Rendben, várlak titeket. Szia!

Egyre nehezebben bírtam megnyugodni. Pedig tudtam, hogy most erősnek kell lennem. Nem törhetek össze. Pár pillanat múlva már hívtam is Danit.

- Szia öcsi. Figyelj rám kérlek, nagy szívességet szeretnék kérni tőled. Enikővel bent vagyunk az Uzsoki kórházban. Én jól vagyok, de a baba... Nem lehet megmenteni. Köszönöm, az jó lesz. Nem merem Enikőt egyedül itt hagyni, de haza kell mennem a dolgaiért. Rendben, köszönöm. A harmadik emeleten vagyunk. Hívj fel, ha nem találsz meg minket. Köszönöm. Szia.

Letettem a telefont, lenémítottam és a zsebembe tettem. Idegesen elkezdtem fel és alá járkálni a folyosón, míg a rendelő ajtaja ki nem nyílt.

- Itt vannak a papírok, ez az Önöké. Felvettem Enikőt a kórházba, pár napig biztosan bent lesz. Most megyek, és megnézem, hogy minden rendben van-e. Már biztosan elfoglalta a helyét. Menjünk a szobájához.

- Rendben, köszönök mindent doktornő.

- Nincs mit köszönnie, ez természetes.

- Nem, nem mindenkinél az. Nagyon köszönöm azt, hogy számíthatunk a diszkréciójukra is.

- Igen, ez nem mindenhol elvárható. Nálunk ez nem probléma.

A folyosó végén a doktornő megállt egy kórterem előtt, megfordult és rám nézett.

- Ez Enikő szobája, egyedül van bent. Most megnézem őt, szólok, ha bemehet hozzá.

Bólintottam és megálltam a kórterem ajtaja mellett, míg a doktornő bement a szobába.

Pár perc múlva jött is ki a doktornő.

- Minden rendben lesz, már kicsit jobban van. Kapott fájdalomcsillapítót és nyugtatót. Nagyon fáradt, de még aludni nem bír. Ha kijött a nővér, bemehet hozzá.

- Rendben, köszönöm doktornő. Mivel tartozom Önnek?

- A számlát majd az elmenetelkor kell kifizetniük.

- Köszönöm. - azzal kezet nyújtottam neki és közben pénzt is adtam át neki.

- Köszönöm. - mondta a doktornő kedvesen és elment.

Pár perc múlva kijött a szobából a nővér is, és jelzett, hogy most már bemehetek.

14. fejezet

Halkan sétáltam be a szobába, nem akartam zajt csapni, hátha mégis elaludt Enikő.

A szobába nem volt senki Enikőn kívül. Két ágyas volt a szobája, szerencsére ez elérhető volt a kórházban. Igaz nem volt ingyen, de a doktornő tudta, hogy a szülésnél is ezt kértük volna.

Enikő ébren volt, és könnyes szemmel nézett rám, amint megpillantott. Odasétáltam hozzá és átöleltem.

Újra elkezdett sírni.

- Sajnálom Dávid, elvesztettem a babánkat. Nem vagyok jó anya. - a hangja elcsuklott és tovább zokogott.

- Ssh, nem, nem Enikő, ez nem a te hibád. Nem tehetsz róla. Ne hibáztasd magad. Minden rendben lesz, én itt vagyok melletted.

- Köszönöm.

- Nincs mit köszönnöd.

Hirtelen éreztem, hogy rezeg a telefon a zsebemben.

- Egy pillanat Enikő, ez Dani lesz, fel kell vennem a telefont. - megnyomtam a felvevő gombot és már hallottam is Dani hangját. - Szia. Igen, itt vagyunk még. Már a szobában vagyunk. Pillanat, kimegyek a folyosóra. - kisétáltam a folyosóra és azonnal megláttam Danit a lifteknél, a folyosó végén. Intettem neki, ő is intett, és letettük a telefont. Elindultunk egymás felé, ő gyorsabban közeledett.

Amint összetalálkoztunk átölelt.

- Dávid, hogy vagytok? - a hangja feszült és ideges volt.

- Már jobban van Enikő, de nagyon kimerült.

- De mégis mi történt?

Mély levegőt vettem és úgy válaszoltam. - A babának leállt a szíve, és a doktornő szerint szerencsénk volt, hogy magától megindult a vetélés. Most bent tartják néhány napig. Holnapig kiderül, hogy magától végbe megy-e teljesen a vetélés, vagy műteni kell-e majd.

Dani teljesen elhűlt a hallottaktól és nem bírt megszólalni.

- Dávid, annyira sajnálom. - újra átölelt, nekem pedig kicsordultak a könnyeim.

- Tudom. - mondtam neki, miközben kibontakoztam az öleléséből és megtöröltem az arcom. - Köszönöm, hogy bejöttél.

- Ugyan, nincs mit köszönnöd. A többiek tudják már?

- Igen. Zsókáéknak és anyuéknak is szóltam. Már biztosan úton vannak. De figyelj Dani, nekem haza kellene mennem Enikő dolgaiért. Addig itt tudnál maradni mellette? Nem szeretném ha egyedül lenne.

- Persze, nem gond. Menj csak, itt leszek vele.

- Köszönöm. A 345-ös szobában van. Én indulok is. Sietek vissza.

- Rendben, csak nyugodtan, nehogy bajod legyen.

- Oké. Szia.

Elindultam ki az autóhoz. Siettem, mert nem akartam most távol lenni Enikőtől. Úgy éreztem, hogy most össze kell tartanunk. Aggódtam érte. Tudtam, hogy a gyermekünkért nem tehettünk volna semmit sem, de Enikő még nem volt túl a nehezén. Nem akartam, hogy így szenvedjen. Ha csak egy kis részét is átvállalhattam volna annak, amit ő most átél... Bárcsak ne történne ez velünk.

Hamar kiértem a parkolóba és gyorsan el is indultam. Az úton megpróbáltam a megengedett sebességgel menni. A percek óráknak tűntek. Amint a ház elé értem leparkoltam, és már rohantam is fel a lakásba. Lifttel mentem, mert tudtam, hogy most minden perc számít. Amint berontottam a lakásba azonnal a kis méretű bőrönd felé vettem az irányt. Pillanatok alatt bepakoltam a holmikat, amiket Enikő kért. Amikor az előszobába visszatértem a cipős szekrényhez, hogy papucsot keressek Enikőnek, megakadt a szemem egy fotón. Egy ultrahangos kép volt. Nemrég készült, de mégis, mintha egy másik életben történt volna. Lassan felvettem a képet és éreztem, hogy folynak a könnyeim. A gyermekem meghalt. Magamhoz öleltem a képet és csak sírni tudtam. A következő pillanatban rájöttem, hogy ezt most nem tehetem, Enikővel kell törődnöm. Letettem a képet, és kivettem a szekrényből amiért jöttem. Gyorsan végignéztem a bőrönd tartalmát, úgy láttam mindent eltettem, amit Enikő kért. Bezártam a bőröndöt, felkaptam, és már rohantam is ki a lakásból. Alig bírtam bezárni az ajtót, annyira zavart voltam. Amint sikerrel jártam szaladtam a lifthez, utána pedig az autóhoz.

Hamar visszaértem a kórházba. Nem álltam meg sehol sem, egyenesen a harmadik emeletre mentem és rögtön be is mentem Enikő szobájába. Dani ült az ágytól nem messze egy széken, és azonnal felpillantott, amikor meglátott. A kezét a szája elé tette, jelezve, hogy ne csapjak zajt. Enikőre pillantottam. Aludt. Olyan békés volt az arca. Gondolom hatott a nyugtató, amit adtak neki. A bőröndöt letettem az ágy mellé, majd Enikőre pillantottam. Még így is láttam az arcán, hogy mennyire meggyötört. Nehéz dolgokon megy most keresztül.

Biccentettem Dani felé, jelezve neki, hogy menjünk ki a szobából. Mikor kiértünk behajtottam az ajtót és távolabb sétáltunk a szobától.

- Mi történt amíg nem voltam itt?

- Semmi különös nem történt. Bementem hozzá, beszélgettünk kicsit, aztán nem sokkal utána mondta, hogy fáradt és kimerült. Pillanatok alatt elaludt.

- Nem panaszkodott fájdalomra?

- Nem. Csak kimerült volt. Gondolom kapott valamit.

- Igen, adtak neki nyugtatót és fájdalomcsillapítót. Köszönöm, hogy itt vagy Dani. - átöleltem őt és megveregettem a hátát.

- Nincs mit köszönnöd Dávid. - kibontakozott a karjaimból és rám nézett. - Te hogy vagy?

- Szerinted, hogy vagyok? - mondtam neki keserűen.

- Tudom... Tudom... Sajnálom, hogy ez történt. Mindenkit megrázott ez az egész, nem hittük volna soha, hogy ilyen történhet.

- Én sem.

- Most mit fogsz tenni?

Kérdőn néztem rá. - Hogy érted ezt?

- Úgy értem, hogy a mai nap után... - láttam rajta, hogy zavarban van, és nem tudja mit mondjon. - Mindegy, ezt most hagyjuk. Nem most kellene erről beszélnünk. A te dolgod.

- Mi Dani? Most már mond végig, ha már elkezdted.

Mély levegőt vett és úgy folytatta. - Azt akartam kérdezni, hogy így is mellette maradsz-e ezután?

- Igazad van, erről nem időszerű beszélni. De máskor sem lesz az. Enikőt választottam, és kitartok mellette. Szüksége van rám. És ugyanúgy éljük majd tovább az életünket, mint eddig.

- De már nem kell. Vagy mégis ezt akarod?

- Igen, ezt akarom. Téma lezárva. - feleltem neki keményebben.

Ezt akarom? Tettem fel magamban a kérdést. Igen. Illetve nem. A szívem most Enikőhöz húzott. De az eszem... Nem tudott nyugodni. Tudtam jól, hogy nem fogok bírni véglegesen Enikő mellett maradni. De igen, ezt fogom tenni. Szüksége van rám. És nekem is rá. Nem hagyhatom ezek után magára. Meg kell próbálnunk újra együtt. Ez az egész dolog... Ez nagyon összekovácsolt bennünket. Az intimitás ugyan hiányzott a kapcsolatunkból... Egyelőre. De minden más jó volt. Nagyon jól kijöttünk egymással és mindent meg tudtunk beszélni. Semmi gond nem volt velünk. Igen, együtt fogunk maradni ezután is. Senki sem tehet arról, ami történt.

Éreztem, hogy megint rezeg a telefonom a zsebemben. Kivettem, és láttam, hogy Zsóka hív.

- Szia Zsóka! Igen, itt vagyunk. A harmadik emeleten vagyunk. Rendben, a liftnél várlak titeket.

Letettem a telefont és elindultam a lift felé.

- Én itt maradok, visszamegyek Enikőhöz. - mondta Dani félszegen. Tudtam, hogy most kellemetlenül érzi magát. De jogos volt a kérdése. Csak nem tudhatta, hogy valójában nincs miért kérdeznie ezt tőlem. Akkor régen döntöttem, és kitartok a döntésem mellett. Enikő mellett van a helyem.

Éppen érkezett a lift az emeletre, amikor odaértem. Zsóka és Tamás kiszálltak a liftből és feszülten néztek rám. Zsóka azonnal szó nélkül átölelt.

- Hogy van a lányom Dávid? - kérdezte Tamás tőlem. Kibontakoztam Zsóka karjaiból és rájuk néztem.

- Most alszik. Nemrég sikerült elaludnia. Úgy látom már jobban van. A doktornő szerint nem lesz semmi baja.

- De mégis mi történt Dávid? - kérdezte Zsóka sírva.

Mély levegőt vettem és úgy folytattam. - Magam sem tudom Zsóka. Minden olyan hirtelen történt. - elcsuklott a hangom és kicsordultak a könnyeim. Alig bírtam folytatni. - Pár órája még minden rendben volt, otthon voltunk, és nem hittem volna, hogy ez lesz. Este mikor hazaértem, akkor ő főzött. Elmondta, hogy ma picit vérzett, de azt mondta, hogy ez nem jelent még bajt, ha holnapra sem múlik el, akkor el fog menni orvoshoz. Azonnal kiküldtem a konyhából, hogy pihenjen le. Én folytattam a vacsora készítését. Nem sokkal később hívott engem, de akkor már nagyon erős fájdalma volt, összegörnyedve feküdt az ágyon. Már akkor nagyon vérzett. Nem hívtam mentőt, hanem azonnal berohantam vele ide. Hiába látta azonnal orvos... Ez már nem segített a babán. Meghalt, és nem tudták már megmenteni. Megindult magától a vetélés. - nem bírtam tovább folytatni, elcsuklott a hangom és még jobban elkezdtem sírni. - Sajnálom, az én hibám volt. Amikor hazaértem, azonnal be kellett volna hoznom őt.

- Nem Dávid, ne mondd ezt. Ez ellen nem tehettetek volna semmit sem. Adjunk hálát az égnek, hogy egyáltalán megindult magától a vetélés. Komoly baja is lehetett volna ettől Enikőnek. - mondta Zsóka elcsukló hangon.

- Igen, az orvos is ezt mondta. De még várni kell holnapig, addigra kiderül, hogy magától befejeződik-e teljesen a vetélés. Ha nem, akkor műtétre lesz szüksége. - a hangom újra elcsuklott. Nem akartam, hogy további megpróbáltatásokat kelljen Enikőnek kiállnia. Túl sok volt ez már így is.

- Bízzunk benne, hogy erre nem lesz szükség. - mondta Tamás. - Menjünk, látni szeretném Enikőt.

- Rendben. Erre gyertek. - mondtam és abba az irányba mutattam, amerre Enikő szobája volt.

A szoba előtt megálltam és halkan és óvatosan előre mentem. Dani felpillantott rám, amikor meglátott. Amikor meglátták egymást Zsókával és Tamással biccentettek egymásnak, de nem szólaltak meg. Zsóka azonnal Enikő ágyához ment és megállt felette. Láttam, hogy némán folynak a könnyei. Akkor eszméltem rá, hogy az én arcom is könnyes. Újra úrrá lett rajtam a sírás, és úgy döntöttem, hogy most jobb lesz, ha kimegyek a szobából.

Amint kiléptem, a folyosón megpillantottam nem messze néhány széket. Odasétáltam, leültem és a fejem a kezembe temettem. Némán ömlöttek a könnyeim. Nagyon fájt, ami ma este történt. Mély gyászt éreztem legbelül. Sose hittem volna, hogy valaha is át kell ezt élnem. Hogy tud ennyire fájni? Miért kellett elvesztenem a gyermekem? Az én kis csöppségem meghalt. Alig kaptam levegőt, annyira fojtogatott a sírás.

Hallottam, hogy újra nyílik a lift ajtaja.

- Dávid! - azonnal felismertem anyám hangját és felemeltem a fejem. Attilával az oldalán sietett felém. Gondolom pont náluk lehetett Attila, amikor telefonáltam és ő jött fel Pestre anyuval apu helyett.

Felálltam a székből és elindultam én is feléjük. Hamar találkoztunk, és anyu azonnal átölelt.

- Kisfiam, mi történt? Hogy van Enikő?

- Minden rendben lesz, most alszik. Az éjszaka folyamán még kiderül, hogy szüksége lesz-e műtétre. Nem lehetett megmenteni a picit. - elcsuklott a hangom és anyám vállába temettem az arcom.

- Nyugodj meg Dávid, itt vagyunk veled. Zsókáék itt vannak már?

- Igen. - felemeltem a fejem anyám válláról és megtöröltem az arcom. - Nemrég érkeztek, bent vannak a szobában.

- Bemehetünk mi is?

- Persze. Gyertek velem.

Elindultunk a szoba felé, amikor megláttam, hogy Dani és Tamás kijöttek a szobából.

- Szervusztok! - köszönt Tamás anyunak és Attilának amint elég közel kerültünk hozzájuk.

- Szia Tamás! - mondta anyám. - Hogy van?

- Jól. Most békésen alszik.

- Bemehetünk hozzá?

- Persze. De ne maradjatok soká. Zsóka kiküldött minket, azt mondta egy ember is elég bent a szobában, nem kell hogy elszívjuk a levegőt Enikő elől.

- Igaz. Akkor nem maradunk soká. - Attila felé fordult anyu és hozzá szólt. - Te is bejössz velem?

- Igen, persze. Menjünk. - előre engedte Attila anyut és együtt mentek be a szobába.

- Gyertek, üljünk le. - mondtam Daninak és Tamásnak a folyosón levő székek felé mutatva.

Ők bólintottak és követtek engem.

Némán ültünk egymás mellett, míg anyu és Attila is csatlakozott hozzánk. Nem sokkal később Zsóka is kijött a szobából.

- Tamás, te nyugodtan menj haza, és ti is Eszter. Mindannyian. Én vele maradok, szólok nektek, ha bármi történik. Dávid drágám, te is menj haza és pihenj le, nagyon kimerült vagy.

- Nem. - mondtam határozottan és keserűen. - Itt akarok lenni. Nem is tudnék most máshol lenni és aludni pláne nem bírnék.

- Rendben, akkor együtt itt maradunk ma éjszaka. - mondta Zsóka.

- Attila, késő van, talán jobb lenne, ha ma már nem vezetnétek haza. Nálunk maradhatnátok az éjszakára - mondtam Attilának és anyunak.

- Igen kisfiam, az szerintem is most jobb lesz. Attila is már fáradt, akkor nálatok alszunk ma este.

- Rendben. Itt vannak a kulcsok, ismeritek a járást nálunk. Tudod mit hol találtok. Arra megkérhetlek, hogy a konyhában lévő dolgokat tedd be a hűtőbe anya? Nem volt rá időm, mindent ott kellett hagynom, mert siettem be ide Enikővel. A pörköltöt nem kell, annak úgysem volt ideje megfőni. Majd holnap kidobom.

- Rendben Dávid, megcsinálom. Ne aggódj, nem lesz gond.

- Rendben. A vendégszobában mindent megtaláltok, amire szükségetek lehet. Ha valamit nem találsz hívj fel nyugodtan.

- Nem lesz rá szükség, boldogulunk majd. Ha bármi van, hívj fel kérlek, azonnal bejövünk. Vagy ha kell valami akkor is hívjatok fel. Reggel indulás előtt még bejövünk és meglátogatjuk Enikőt.

- Én itt leszek. Reggel akkor találkozunk. Sziasztok! - adtam mindkettejüknek puszit, ők pedig elköszöntek mindenkitől.

Tamás is elindult haza, és nem sokkal utána Danit is hazaküldtem. Maradni akart, hogy mellettem legyen, de tudtam jól, hogy már nagyon fáradt. Nagyon sokat köszönhettem így is neki. Nagyon jó testvéreim voltak. Mindig összetartottunk. Nagyon örültem, hogy a bátyjuk lehetek. Mikor elköszöntünk Danitól, megígérte, hogy reggel, munka előtt még ő is be fog jönni a kórházba.

Egyedül maradtunk Zsókával. Nem igazán szóltunk egymáshoz, mindketten túlságosan aggódtunk. Bementünk Enikő szobájába, a falhoz tettünk két széket, kicsit távol Enikő ágyától és oda ültünk le. Némán és csendben ültünk egymás mellett és vártunk. Enikőt néztük, amint békésen alszik, és minden rezdülésére ijedten felkaptuk a fejünket. Kínzó volt ez a várakozás. Tudtuk jól, hogy ma éjjel minden eldől. Bíztunk benne, hogy Enikő szervezete egyedül is megbirkózik majd a problémával.

15. fejezet

Nagyon fáradt voltam már mire reggel lett. De nem bírtam volna aludni, túl ideges voltam ahhoz. Mielőtt a doktornő hazament volna, még eljött hozzánk, hogy ő maga vizsgálja meg Enikőt. Idegesen várakoztunk a szoba előtt, miközben anyu és Attila megérkeztek.

- Jó reggelt Zsóka, Dávid! Mi történt? - kérdezte anyám rám, majd Zsókára pillantva.

- Sziasztok! - köszöntem én is nekik. - Most vizsgálja az orvos.

- Értem. Nem mondott még semmit sem?

- Nem. - felelte Zsóka idegesen.

Pár perccel később láttuk, hogy nyílik a szoba ajtaja, és kijön a doktornő.

- Doktornő, hogy van a lányom? - fordult Zsóka azonnal a doktornő felé.

- Minden rendben lesz, már fent van. Kicsit még kába a nyugtató miatt, de ez normális ilyenkor. Úgy tűnik, hogy nem lesz szükség műtétre. Délután csinál majd a doktor úr, aki bent lesz egy ultrahangot és megvizsgálja Enikőt. Este pedig én újra megvizsgálom őt. De én már most úgy látom, hogy megnyugodhatnak, nem lesz semmilyen komplikáció.

- Hála Istennek - szólalt meg Zsóka megkönnyebbülve. Éreztem, hogy nekem is megkönnyebbül a szívem. Talán vége van ennek a tortúrának, és nem kell több szenvedést elviselnie Enikőnek.

- Köszönünk mindent doktornő - mondtam hálásan a doktornőnek. - El sem tudom mondani, mennyire hálásak vagyunk Önnek.

- Ez nem az én érdemem Dávid - felelte nekem. - Enikő nagyon erős nő, és kitartó. Megbirkózott ezzel, én csak segítettem neki. Minden rendben lesz. Én el is köszönök most Önöktől. Este újra itt leszek majd.

- Mi is itt leszünk. Még egyszer, köszönünk mindent. - mondta Zsóka, és hálásan kezet fogott a doktornővel. Én is így tettem, majd a doktornő hátat fordított nekünk és elment.

Mi mind elindultunk be a szobába, hogy lássuk Enikőt. Én mentem előre, mert úgy éreztem, most ez így helyes. Amint Enikő megpillantott a szemei felcsillantak és megkönnyebbülést láttam a szemében. Megpróbáltam halványan elmosolyodni, ami nagyon nehezen ment, a körülmények miatt. Amint odaértem Enikőhöz finoman átöleltem őt.

- Hogy vagy? - kérdeztem tőle halkan, miközben öleltem.

Elengedtük egymást, a szemembe nézett, és úgy válaszolt nekem.

- Nagyon tompán és kótyagosan. Furcsán érzem magam. És a hasam még mindig fáj, bár a fájdalomcsillapító valamennyire tompítja a fájdalmat. - amint végigmondta ezt, láttam, hogy kicsordulnak a könnyei. - Sajnálom, hogy ez történt. Nem vigyáztam rá.

Szorosabban átöleltem őt és úgy válaszoltam neki.

- Nem, nem, nem. Ez nem így van Enikő. Te nem tehetsz semmiről sem. A doktornő sem tudott volna mit tenni, nem tudni miért állt meg... - nem bírtam befejezni a mondatot, mert a sírás elszorította a torkomat. Erőt vettem magamon, elengedtem Enikőt és megfogtam finoman az arcát, hogy rám nézzen. A szeme nagyon vörös volt a könnyektől és én se sokat láttam az arcából a könnyeim miatt. Nehezen bírtam megszólalni, de a hangom határozott volt. Nem lehet egy csepp kétség sem a hangomban. Lassan és határozottan folytattam.

- Nem tehetsz semmiről sem. Nem vagy hibás. Te óvtad őt és magadat, nem tehettél volna semmit sem érte.

-De... - a hangja elcsuklott és alig bírt beszélni. - De ha tegnap azonnal bejövök amikor véreztem...

- Nem Enikő, akkor sem tudtak volna tenni semmit sem az orvosok. A baba szíve megállt, nem menthették volna meg ők sem. Ne emészd magad kérlek. Most fel kell épülnöd és erősnek kell lenned. Nincs okod hibáztatni magad.

Erőtlenül bólintott és megfogta a jobb kezem, ami az arcán volt. Elengedtem az arcát, és megfogtam a kezét. Maga mellé húzott, és jelezte, hogy üljek mellé az ágyára. Óvatosan arrébb húzódott, én pedig finoman leültem mellé és átkaroltam.

Ekkor néztem fel Zsókára és anyámra. Mindketten sírtak. Anyám karja Zsóka vállán volt és úgy álltak egymás mellett. Attila is láttam, hogy szomorú. Őt is mélyen felkavarták a történtek.

Zsóka odasétált Enikőhöz és átölelte őt.

- Annyira aggódtunk érted kicsim. Amint Dávid felhívott minket azonnal jöttünk. Apádnak haza kellett mennie, de mi azóta is itt voltunk. Úgy ránk ijesztettél Enikő. - Zsóka hangja elcsuklott és nem bírta tovább folytatni.

- Tudom anyu. Köszönöm, hogy bejöttetek. Nektek is Eszter, Attila. Nagyon sokat jelent ez nekem. - rám nézett Enikő és úgy folytatta. - Vagyis nekünk. - megerősítésként bólintottam neki és megszorítottam a vállát óvatosan.

- Nincs mit köszönnöd Enikő drágám. - mondta anyám szelíden. - Most az a legfontosabb, hogy mielőbb felépülj. Ne gondolj semmire sem, csak pihenj, mi itt leszünk melletted. Nem vagytok egyedül.

Amint ezt végigmondta anyám, Dani lépett be a szobába.

- Sziasztok!

- Szia Dani! - köszöntünk neki egyszerre mindannyian.

- Enikő. - mondta és odasétált Enikőhöz és két puszit adott neki. - Hogy vagy?

- Köszönöm Dani, már kicsit jobban. Azt mondták minden rendben lesz, de még pár napig bent kell maradnom.

- Ezt örömmel hallom. Nagyon aggódtam érted.

- Tudom. Ne haragudj.

- Nincs miért bocsánatot kérned, ez nem a ti hibátok. Ez csak természetes, hogy aggódunk értetek. - az órájára pillantott Dani és úgy folytatta. - Nem is maradhatok tovább, mert elkések. Örülök, hogy sikerült ébren találnom téged Enikő. Most indulnom kell, de este benézek még hozzátok.

- Rendben, köszönök mindent. - mondta Enikő hálásan.

- Nekünk is indulnunk kellene anya. - mondta Attila.

- Igen, mennünk kell. - mondta anyu Attilának és Enikő felé fordult. - Holnap bejövünk hozzád újra. Ha bármi van, hívjatok minket.

- Rendben, úgy lesz Eszter. Köszönöm, hogy itt voltatok.

Anyu, Attila és Dani búcsúzóul megölelték Enikőt, puszit adtak neki, majd tőlem és Zsókától is elköszöntek.

- Zsóka, hazavigyünk téged? - kérdezte anyu Zsókától, amikor tőle készült elköszönni.

- Nem kell, köszönöm. Tamás hamarosan bejön majd Enikőhöz és majd vele megyek haza. De az is lehet, hogy fent maradok Pesten, amíg Enikőt ki nem engedik innen.

- Nem szükséges anya, nyugodtan menj csak haza.

- Nem, majd apáddal hazamegyek, ha úgy látom. Most kikísérem Eszteréket és közben apádat fel is hívom, hogy beszéljek vele.

- Rendben. Puszilom aput.

- Átadom neki. Mindjárt jövök vissza.

Azzal mind a négyen kimentek a szobából és egyedül maradtunk Enikővel. Nem szóltunk egymáshoz, csak némán ültünk az ágyon. Én továbbra is átkaroltam őt, ő pedig a fejét a vállamra hajtotta. A szabad kezemmel az ő kezét fogtam.

Nem sok idő telt el, már jött is vissza Zsóka.

- Dávid, anyukád majdnem elfelejtette visszaadni a lakásotok kulcsait. A parkolóban jutott eszébe. - odasétált hozzánk és a kezembe nyomta a kulcsokat amit azonnal zsebre tettem.

- Köszönöm.

- Szívesen. - mondta, majd Enikő felé fordult. - Apád nemsokára elindul otthonról és hamar ideér. Puszil téged és már nagyon szeretne látni.

- Köszönök mindent anya.

- Ugyan, nem kell köszönnöd Enikő. Ez természetes, hogy itt vagyunk melletted ilyenkor.

Enikő finoman bólintott, majd visszafektette a fejét a vállamra.

Zsóka is leült a székre és fáradtan dőlt hátra.

Hosszú éjszakánk volt, az egyszer biztos. Kicsit megkönnyebbültem, hogy úgy tűnt, véget ért ez a rémálom. A kisbabánkat és az elvesztését sosem leszünk képesek elfelejteni, és nagyon nehéz lesz ezt feldolgoznunk. De most Enikőre kellett koncentrálnom és mindenben segíteni neki, hogy mielőbb felépüljön és túltegye magát a történteken.

Következő rész