Egy új kezdet - 16.-20. fejezet 18+

Sziasztok!

Újabb fejezetcsokor érkezett, és a jövő héten ezt a kis történet véget is ér. Véget ér, de aztán indul is a második része. :) Addig is jó olvasást kívánok ehhez. :)

Morwen

*******************

16. fejezet

Fáradtan ébredtem fel. Nagyon kimerített mindenkit az elmúlt 4 nap. Enikő már jól volt, és szerencsére hamar rendbe jött. Fizikailag gyorsan talpra állt. De lelkileg tudtam, hogy összetört, és sokára fogja tudni feldolgozni a kisbabánk elvesztését. Amióta kórházba került, csak a legfontosabb riportokra, interjúkra mentem el. Amit lehetett azt lemondattam a menedzseremmel. Nem voltam képes koncentrálni a munkámra, folyton Enikő járt a fejemben.

Ma éjjel is alig aludtam pár órát. Este a kórházban voltam Enikőnél, és későn értem haza. Mikor hazaértem akkor pedig nekiláttam főzni valami finomat és pakoltam, hogy ma, mikor Enikőt hazahozom kellemes légkör fogadja. Tudtam, hogy most nagy szüksége van rám. És nekem is rá. Borzasztóan fájt a kisbabánk halála. Meg sem születhetett, mégis nagyon szerettük őt, és nagyon vártuk. De ő nem érkezet meg.

Fáradtan ültem fel az ágyon. Tudtam, hogy ideje felkelnem és készülődnöm. 14 órára be kell mennem Enikőért a kórházba, de előtte még be kell mennem a csatornához néhány dolgot elintézni. Úgy döntöttem, hogy rögtön onnan fogok bemenni Enikőért, még ha korábban is végzek.

Kikeltem az ágyból és beágyaztam. Ma semmit sem hagyhatok szét a lakásban, amivel csak lehet segítenem kell Enikőt, meg kell könnyítenem mindent a számára. Neki kétségkívül még nagyobb fájdalom, ami történt, hiszen ő hordta a szíve alatt a kisbabánkat. Neki fizikailag is nagyon megterhelő ez az egész. Hirtelen elvesztette a kisbabánkat, és a hormonháztartása is erre rendezkedett be. Most pedig már nincs a gyermekünk. Nehéz lesz átállnia a szervezetének.

Letöröltem a könnycseppet az arcomról és elindultam a fürdőszobába zuhanyozni. Jól esett és felfrissített a reggeli fürdő. Kicsit a gondolataim is kitisztultak. Hamar felöltöztem és utána bekaptam pár falatot a konyhában reggeliként, és már indultam is munkába.

Nem igazán figyeltem arra, amit csinálok. Folyton emlékeztetni kellett a dolgomra és rám szóltak, ha valamit elrontottam. Magamon kívül voltam, szó szerint. Mintha nem is én lennék. Pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy már végeztünk is, és indulhatok be a kórházba Enikőért.

Mikor a kórházhoz értem felismertem a parkolóban Zsóka autóját. Gondoltam, hogy itt lesz a kórházban. Az elmúlt napokban mindig volt valaki Enikőnél, alig hagytuk őt magára. Nagyon megkönnyebbült mindenki, amikor kiderült, hogy nem lesz szükség műtéti beavatkozásra. Ennek nagyon örültem, nem akartam, hogy még több traumát kelljen Enikőnek átélnie.

Már minden össze volt csomagolva, amikor megérkeztem. Zsóka és Enikő is már csak a zárójelentésre várt. Felajánlottam, hogy majd én átveszem a doktornőtől őket, úgyis ki kell fizetnem a költségeket. És meg akartam győződni arról, hogy diszkrét marad a kórház.

Amint jött a doktornő én elmentem vele a rendelőjébe, Zsóka és Enikő pedig kimentek a parkolóba. Az autó kulcsát odaadtam Enikőnek, rábízva, hogy velem vagy az édesanyjával akar-e hazajönni.

Hamar végeztem a doktornőnél és úgy éreztem, bízhatok benne. Nem fog kiszivárogni a dolog a médián keresztül. Túl sok lenne az most Enikőnek, nem akarok egy ilyen terhet is a vállára rakni. Elég nagy tragédia ért most bennünket e nélkül is.

Mikor kiértem a parkolóba megnyugvással töltött el, hogy Enikő a mi kocsinkban ült, az anyósülésen. Beültem mellé az autóba és elindultunk. Zsóka végig jött mögöttünk.

Nem szóltunk egy szót sem az úton. Nem tudtuk, hogy miről beszéljünk. Amikor volt rá lehetőségem, úgy döntöttem, hogy megfogom a kezét. Nem húzta el, hanem finoman megszorította azt. Ez jól esett. Éreztem, hogy bízik bennem és számít rám. Ezt akartam elérni, hogy tudja, nincs egyedül, együtt fogunk megbirkózni a történtekkel.

Amikor a házhoz értünk kivettem a bőröndöt a csomagtartóból és segítettem Enikőnek kiszállni. Finoman átkaroltam őt, és Zsókával mögöttünk elindultunk fel a lakásba.

Minden olyan komor volt és szomorú. Senki sem szólt. Enikő némán vette le a cipőjét a lakásba érve. Láttam rajta, hogy lopva a cipős szekrényre néz. Hiába, az ultrahangos fotót eltettem tegnap. Nem voltam biztos abban, hogy jó lenne-e, ha váratlanul megpillantja akkor, amikor hazaérünk ma. Amint észrevette, hogy a kép eltűnt, rám nézett. A tekintete üres volt, nem láttam érzelmet az arcán. Fürkészte a tekintetem, majd egy pillanattal később hálát láttam a szemében. Nagyon halkan szólt hozzám, úgy, hogy még Zsóka sem hallhatta.

- Köszönöm. - mondta suttogva.

- Szívesen. - feleltem neki alig hallhatóan.

Nagyon halványan, kicsit erőltetetten, de megkönnyebbültem elmosolyodott, majd egyenesen a fürdőszobába ment. Zsókát megkínáltam kávéval, majd a nappaliban leültünk és úgy vártuk Enikőt.

Mikor kijött a fürdőszobából láttam rajta, hogy nagyon vörösek a szemei. Kikészült. Rengeteget sírt a történtek óta. Csendben leült mellém a kanapéra és óvatosan a fejét a vállamra hajtotta. Ez nagyon jól esett és nagyon örültem neki. Bíztam abban, hogy könnyebbé tehetem majd neki valahogy a történteket.

- Te kérsz kávét Enikő?

- Nem Dávid, nem kérek. Köszönöm.

- És enni szeretnétek? Tegnap este főztem spagettit. Tudom, hogy azt nagyon szereted. - mondtam Enikő felé fordulva.

- Köszönöm. Nem vagyok éhes most. De igazából muszáj lenne ennem, mert ma még nem bírtam enni semmit sem. Inkább a te főztöd eszem, mint a kórházit.

- Köszönöm az elismerést. - mondtam neki kicsit mosolyogva. - Bár nem nehéz legyőzni a kórházi kosztot, akármilyen jó is az.

Halványan elmosolyodott Enikő, és láttam Zsóka arcán is, hogy megkönnyebbült. Talán azért, mert Enikő végre enni akart, vagy azért, mert látta, hogy nem estünk egymásnak a történtek után.

- Nos akkor melegítek ebédet, szólok amint kész van.

Felálltam a kanapéról és kimentem a konyhába. Melegíteni kezdtem az ebédet, és közben megterítettem hármunknak.

Hamar elkészültem és pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy már az ebéddel is végeztünk. Mindketten megköszönték az ebédet, majd újra kimentünk a nappaliba. Én csak pár percet töltöttem velük, mert visszamentem a konyhába elpakolni és elmosogatni. Mikor visszaértem Zsóka felállt a kanapéról és felém fordult.

- Én azt hiszem most már elindulok haza. Látom, hogy minden rendben lesz és megnyugodtam, hogy Enikő végre itthon van. Vigyázzatok kérlek egymásra. - odasétált hozzám, átölelt és adott két puszit.

- Úgy lesz Zsóka. Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk. - mondtam neki kedvesen.

- Majd hívlak titeket holnap, hogy minden rendben van-e. Próbáljatok pihenni és ne szomorkodjatok. Ami elmúlt, elmúlt.

Szomorúan bólintottam. Zsóka odasétált Enikőhöz, átölelte és megpuszilta őt.

- Viszlát kislányom. Ne légy elkeseredve, minden rendbe fog jönni. Itt vagytok egymásnak, és ez most a lényeg. - Zsóka lopva rám pillantott, amikor ezt kimondta. Próbáltam nem kimutatni semmilyen érzelmet úgy, mintha nem tudnám, hogy mire is célzott Zsóka. Gondolom azt hitte, hogy most ezek után újra el fognak válni az útjaink. Ismerhetne már jobban, tudja jól, hogy nem tennék ilyet Enikővel. Lehet, hogy a baba miatt jöttünk újra össze, de nem hagynám őt el azért, mert már nincs köztünk ez a kapocs. Ez a kapocs sose fog elmúlni, ez mostantól mindig itt lesz kettőnk között.

Kikísértem Zsókát és bezártam az ajtót. Mikor visszamentem a nappaliba, láttam, hogy Enikő már nincs ott. Úgy sejtettem, hogy bement a szobába, ezért először a szoba felé vettem az irányt, hogy megnézzem, valóban ott van-e.

Mikor beléptem a szobába láttam, hogy az ágy szélén ül és az arcát a kezébe temette. Leültem mellé és átöleltem őt. Csendben sírt a karjaimban én pedig közben simogattam a hátát. Nem gondoltam, hogy bármit is mondanom kellene. Nem lehet ilyenkor semmi jót mondani, minden szó felesleges.

Finoman elengedtem Enikőt, és leültem úgy az ágyra, hogy a hátam a falnak támasztottam. Megfogtam Enikő kezét és úgy magamhoz húztam, hogy le tudjon feküdni az ágyra. Oldalt fordult, a fejét a hasamra fektette és úgy sírt tovább. Lágyan simogattam a haját és az arcát, és közben az én könnyeim is folytak. A gyász mellett egy új fajta érzés is megjelent a szívemben. Mindig is becsültem és tiszteltem Enikőt. Most megjelent a szívemben az együttérzés és valami más is. Tudtam jól, hogy szeretem Enikőt, mindig is szerettem. Nem voltam már szerelmes belé. De ez az érzés, ez most több volt a szeretetnél. Nem is tudom mit érzek, nem tudom mi ez. Azt éreztem, hogy társak vagyunk. Valami nagyon mélyen összeköt minket, és összetartozunk. Nem fogom őt elhagyni, nem lennék képes ezt tenni vele. Később sem, amikor már feldolgozta a történteket. Nekünk együtt kell maradnunk, mi egy pár vagyunk. Enikő mellett a helyem, ő számít rám. És én is rá. Nekem is szükségem van rá. Nagyon jól megértjük egymást, és megbecsüljük a másikat. Jól kiegészítjük egymást. A szerelem már hiányzik a kapcsolatunkból, de attól függetlenül minden rendben van. Most kényszer nélkül is együtt fogunk maradni. Minden rendben lesz. Nem bírtam Emmára gondolni. Ő már biztosan boldog egyedül, vagy valaki mással. Nekem Enikő mellett a helyem. Nem hagyhatom őt el. És Emmát sem kereshetem meg most, és boríthatom fel megint az életét. Nem, annak vége. Daninak is elmondtam, hogy mit fogok tenni. Semmi sem fog változni, Enikővel össze fogunk házasodni.

Finoman megfogtam Enikő kezét. Ő nem szólt semmit sem, csak megszorította a kezemet. Ijedten vettem észre, hogy a másik kezével a hasát öleli.

- Fáj a hasad Enikő? - kérdeztem tőle rémülten.

- Nem. - mondta szipogva. - Csak hiányzik.

Hirtelen nem bírtam megszólalni, csak némán elkezdtek patakokban folyni a könnyeim. Annyira fájt őt így látnom. Nem akartam, hogy szenvedjen. Azt éreztem, hogy meg akarom őt óvni mindentől.

Finoman felhúztam őt a mellkasomra, úgy, hogy a feje a mellkasomon legyen és szorosan átöleltem őt.

- Tudom. - mondtam neki suttogva. A sírástól alig bírtam beszélni. - Nekem is.

Ahogy ezt kimondtam ő is átölelt engem és úgy sírt tovább. Szó nélkül voltunk így az ágyon, nem tudom mennyi ideje. Nem érzékeltem az időt. Hallottam, hogy Enikő sírása egyre halkul, míg végül abbahagyja. De ugyanakkor éreztem azt is, hogy egyre jobban elgyengül és a levegővétele is egyre egyenletesebb és mélyebb. Elaludt.

Este fele járt már az idő, ezért úgy döntöttem, hogy én is lefekszek vele aludni. Nem akartam magára hagyni, és én is kimerült voltam. Fizikailag is kimerített az, amin most keresztül mentünk.

Lágyan felemeltem Enikőt a mellkasomról és az ágyra fektettem. Szerencsére nem ébredt fel. Óvatosan betakartam. Felkeltem az ágyról, levetkőztem, és beállítottam másnap reggelre ébreszteni a telefonomat. Rég aludtam már ilyen sokat, mint amennyit most fogok, de ez most rám is fog férni. Letettem a telefont az éjjeliszekrényre és bebújtam Enikő mellé az ágyba. Háttal volt nekem, ezért óvatosan megsimogattam a haját, átöleltem őt és egy puszit adtam a nyakára. Elmosolyodtam. Minden megváltozott. Szeretem őt. Igen. És ez elég lesz ahhoz, hogy ezután is együtt maradjunk. Elég erős kettőnk között a kapocs, és ki fogunk tartani egymás mellett.

Lehajtottam a fejem a párnára és behunytam a szemem. "Ne haragudj rám Emma. De ennek így kell lennie. Sose foglak elfelejteni. De nekem itt a helyem. Enikőt is szeretem. Másként, mint téged, de ő is fontos nekem. És szükségünk van egymásra." Mintha magának Emmának mondtam volna ezeket a szavakat a fejemben. Tudtam, hogy nem hall engem, tudtam, hogy sose látom már többet. De helyre kellett tennem mindent a fejemben. Most én döntöttem. Nem volt semmi sem, ami arra kényszerítene, hogy Enikőt válasszam. Most én hoztam meg ezt a döntést. Nem voltam biztos abban, hogy soha se fogom ezt megbánni. De tudtam jól, hogy azt biztosan megbánnám és gyűlölném is magam, ha ezek után elhagynám Enikőt. Őt választottam.

17. fejezet

Közel három hónap telt el azóta, hogy elvesztettük a kisbabánkat. Az idő is már hideg őszbe fordult, hűvös november volt már. Lassan teltek a napok és a hetek. Apránként észleltem Enikőn, hogy egyre jobban van és kezd túljutni a kisbabánk halálán. Elfeledni ő sem fogja soha sem, de el kellett gyászolnia neki is a gyermekünket.

Többször próbált szexuálisan közeledni felém, de én mindig kitértem előle. Nem akartam, nem voltam képes rá. Nem miatta, de Emmán egyszerűen nem bírtam túljutni. Hiába Enikő mellett döntöttem, nem bírtam közeledni hozzá. A szívem még mindig Emmáé volt. Enikőt nem úgy szerettem, mint Emmát.

Mikor ma hazaértem Enikő újra próbálkozott nálam. Tudtam jól, hogy nem sokáig fogom tudni még visszautasítani őt, mert gondjaink lesznek. Nem működhet a kapcsolatunk jól, ha továbbra is ezt teszem.

Amint beléptem a lakásban Enikő forró csókkal fogadott és nem tudtam finoman kiszabadulni az öleléséből. Enikő mérgesen fújt egyet, majd haragosan szólt hozzám.

- Dávid, ez így nincs jól, ez nem fog így működni.

- Mégis mit akarsz tőlem? - vágtam hozzá ártatlanul.

- Tudod te jól.

- Fáradt vagyok Enikő, alig van erőm.

- Ugyan Dávid, hetek óta ez megy már. Sőt, régebb óta. Nem akarsz velem lenni. Visszajöttél hozzám, amikor megtudtad, hogy babát várok. Azt mondtad újra egy pár, egy család leszünk. De így ez nem tud működni Dávid. Elvetéltem, és akkor azt hittem, hogy végleg elválnak az útjaink, mert már nem köt hozzám a gyerek. Szabad lehettél volna újra, de te nem mentél el. Miért?

- Miért mentem volna el?

- Dávid, ez így nem mehet tovább. Amióta visszajöttél nem voltál velem egyszer sem. Akkor a babára fogtad a dolgot, de most már ő nincs. Én már jól vagyok, elvileg egy pár vagyunk, de mégsem akarsz tőlem semmit sem. - mondta mérgesen, majd besétált a nappaliba és pedig követtem őt.

- Hagyjuk ezt a témát Enikő. - próbáltam terelni a szót. De nem tudtam, hogy ezúttal hogy fogok ez alól kibújni. Igaza volt, nem működhet így egy kapcsolat. Erőt kell vennem magamon, és ideje, hogy nőként gondoljak Enikőre. Emma már a múlté, nem kereshetem most csak úgy meg, és mondhatom neki azt, hogy most már szabad vagyok és újra együtt lehetünk. Nem játszhatok vele. És Enikővel nincs semmi baj. Megígértem magamnak, hogy vele maradok. Régen nagyon szerettem ő, és nagyon jól megvoltunk. Ezután is meglehetünk. Meg kell próbálnom. Ideje, hogy aktívan tegyek ezért a kapcsolatért, mert ez így nem mehet tovább.

Mintha Enikő olvasott volna a gondolataimban, úgy folytatta.

- Nem Dávid, ez így nem mehet tovább. Újra meg újra vitatkozunk ezen. Nézd! Nekem szükségem van rád, és én igenis hiányolom a szexet. Könyörgöm Dávid, ehhez még fiatalok vagyunk. Én már jól vagyok. Sosem fogom elfelejteni a gyermekünket, de most már feldolgoztam az elvesztését, és elfogadtam, hogy ő már nincs többé. Te is túlvagy már a gyászon, tudom. Ismerlek jól. Elfelejteni nem fogod soha, de már csökkent a fájdalom. Nem kerülhetjük ezután örökre a szexet. Én sem akarok most nagyon sokáig kisbabát, szóval nem kell félned ettől. Erre még nem állok készen. De rád szükségem van. Neked nincs?

Tudtam, hogy mindenben igaza van. Nagy dühöt éreztem. Nem rá voltam mérges, hanem erre az egész helyzetre. Hogy alakulhatott így az életem? Hogy csúszhatott ki minden a kezem közül? Meg kell próbálnom Enikővel lenni. Újra szeretnem kell Enikőt, mint nőt. Esélyt kell adnunk egymásnak. Nem érdemli meg, hogy így bánjak vele. A teljes szeretetem és törődésem érdemli, nem pedig azt, amit az elmúlt pár hónapban adtam neki. Odafigyeltem rá, és szerettem őt, de nem adtam meg azt neki, amire nőként szüksége volt. Sejtettem, hogy hamarosan sor fog kerülni erre a beszélgetésre. Amióta szakítottunk júniusban, azóta ő nem volt senkivel sem. És én sem voltam senkivel Emma óta.... Emma. A szívem összeszorult, amikor eszembe jutott. Nem, nem gondolhatok rá. Enikő mellett döntöttem, szüksége van rám. Nem ezt érdemli tőlem. Döntöttem.

Pillanatok alatt átszeltem a távolságot ami közöttünk volt és ott álltam szorosan előtte. Még mindig dühös voltam. Dühös voltam, mert a lényem két része vitázott bennem. Az egyik ordított bennem dühösen, azért, amit tenni készültem. A másik pedig próbálta elnyomni azt a felem, aki meg akarta adni az esélyt Enikőnek és nekem. Egy végtelennek tűnő perc telt el, mire végre meg tudtam mozdulni, és megtettem azt, amit tenni akartam. Átöleltem Enikőt és vadul megcsókoltam. Tudom, hogy most talán romantikusabb helyzetet kellett volna teremtenem, de úgy éreztem, arra most nem vagyok képes. Úgy tudok csak Enikővel lenni ma, ha a lényem átengedem az ösztöneimnek. Ha kikapcsolom a szívem és hagyom, hogy a testi vágyaim uraljanak, akkor képes leszek Enikőt szeretni, és megadni neki azt, amit érdemel. Nem elég, ha csak együtt élünk, párként kell most már együtt lennünk.

Ahogy az ajkához értem úgy éreztem, hogy a lelkem megszakadt. Emma fájdalommal teli arca úszott be a tudatomba, és olyan kristálytisztán láttam őt magam előtt, mintha valóban ott állna előttem. A bűntudat hatalmasra nőtt bennem. Próbáltam küzdeni ellene, de végig Emma arcát láttam a lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy nem tudom őt kiűzni a fejemből. Próbáltam a gondolataimban háttérbe szorítani őt, és igyekeztem csak Enikőre figyelni.

A következő pillanatban a szívem óriásit dobbant, belém pedig belehasított a felismerés. Szeretem őket. Mindkettőjüket szeretem. Emmát és Enikőt is szeretem. Nem ugyanúgy szeretem őket, de mindkettőnek helye van a szívemben. Emmát forró és mély szerelemmel szeretem, olyannal, amit más nő iránt sose éreztem, még Enikő iránt sem. Enikőt pedig mély és tiszta őszinte szeretettel szeretem. Szeretem őt mint társam, és leendő feleségem. És mélyen tisztelem őt. Igen, ő lesz a feleségem. Ahogy terveztük, júniusban feleségül veszem őt. De Emma... Az én Emmám...

Újra dühös lettem, amiért ezt a kínt kell elviselnem. Hogy legyek így hű a szívemhez? Kihez legyek hű? Kit szeressek? Kit töröljek ki a szívemből? Vajon képes lennék Emmát elfelejteni? Nem bírom elviselni ezt a fájdalmat. Borzasztó düh gyúlt újra bennem, amiért a szívem szaggatja a kín. Nem tudtam, hogy vezessem le, anélkül, hogy Enikőt megbántanám vagy megsérteném.

Szorosan átöleltem Enikőt és közben döntöttem. Emmát ma elfelejtem, és Enikővel leszek. Emma is már boldog valahol, valakivel, ebben biztos vagyok. Enikőt választom. Újra elöntött a düh. Felkaptam Enikőt, és még vadabbul csókoltam. Ő teljesen felhevült és szenvedélyesen gombolta ki az ingemet. A falhoz nyomtam, és közben én is levettem a felsőjét. Próbáltam nem figyelni arra, amit csinálok, próbáltam csak az ösztöneimnek élni. A lényem egyik fele ezt akarta, mert tudtam, hogy ezt kell tennem, a másik fele pedig Emmához akart hű lenni. Nem bírtam ezt a kínt, a szívem borzasztóan fájt. Egy dolgot bírtam tenni. Kikapcsoltam és hagytam, hogy az ösztöneim irányítsanak. Csak azután ébredtem a tudatomra, miután befejeztük. Letettem Enikőt a földre és elengedtem őt. Adtam neki még egy csókot és elindultam a fürdőszobába. Most nagyon áldottam az óvszert, mert legalább volt okom arra, hogy egyedül félrevonuljak a fürdőszobába. Hamar megmosakodtam és felöltöztem. Mint egy robot, öntudatlanul csináltam mindent, nem figyeltem arra, hogy mikor mit teszek. Jobb, hogy Enikő ezt most nem látja. Nem ezt érdemli tőlem.

Mikor kijöttem Enikő már a nappaliban ült felöltözve.

- Most sietnem kell, mert délután lesz még egy-két műsor, ahova hivatalos vagyok. Késő este jövök majd, nem kell megvárnod.

- Rendben. - felállt és odasétált hozzám. Megsimogatta az arcomat, majd úgy folytatta. - Köszönöm. Remélem most már minden helyre fog jönni kettőnk között.

- Igen, biztosan. - mondtam neki mosolyogva. Bíztam benne, hogy elég őszintére sikerült. Adtam neki egy rövid csókot, aztán elindultam ki a lakásból. Bezártam magam mögött az ajtót és elindultam le a garázsba. Alig mertem levegőt venni. El kellett nyomnom az érzéseimet, amit Emma iránt éreztem. Még mindig hozzá húzott a szívem. Reméltem, hogy most már képes leszek őt elfelejteni. A bűntudat halvány érzése alatt, tudtam, hogy óriási bűntudat, düh és harag nyugszik. Ha most engedem őket a felszínre kerülni, akkor azt nem bírnám irányítani. Kitörnék, mint egy vulkán, és tombolnék a kíntól. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Akármennyire is tudtam, hogy butaság, amit érzek, mégis a szívem úgy érezte, hogy elárultam azt. Elárultam Emmát, és megcsaltam őt. Gyűlöltem magam és undorodtam magamtól. Ráadásul Enikőnek is hazudtam, amikor azt mondtam, hogy lesz ma dolgom. Muszáj voltam ezt tenni, az ő érdekében. Nem bírtam volna ma több időt megjátszva mellette tölteni. Ki kell szellőztetnem a fejem, helyre kell magamban tenni mindent, hogy holnaptól újult erővel csak Enikőnek éljek.

18. fejezet

Lassan teltek a hetek és a hónapok. Enikővel jól megvoltunk és a szexuális életünk is rendbejött. Emmát eltemettem, mélyen a szívembe, és Enikőnek éltem. Már csak egy hónap volt hátra az esküvőig. Mindent elrendeztünk, alig volt már tennivalónk. Nem voltam különösebben izgatott miatta. Szerettem Enikőt és készen álltam arra, hogy vele éljem le az életem. Elfogadtam a sorsomat és eldöntöttem, hogy jól fogok mindent csinálni. Boldoggá fogom tenni, ahogy azt megérdemli.

Hirtelen ráeszméltem, hogy hol is vagyok és mit kellene csinálnom. Dani meglökött és akkor vettem észre, hogy már megy a felvétel. Az egyik tehetségkutató harmadik szériájában sokat segítettünk, felléptünk aminek nagyon örültem. Kellemes emlékeket idézett bennem a munka. Bár mostanság sűrűn elkalandoztak a gondolataim.

Elkezdtük énekelni a dalunkat Danival, de alig tudtam odafigyelni rá. A szám közepén hallottam, hogy megszólal Dani telefonja. A felvételnek annyi volt, tudtam, hogy újra kell majd vennünk az egészet.

- A francba Dani, miért nem kapcsoltad ki, vagy némítottad le? Vagy otthagyhattad volna az öltözőben, mint én.

- Jól van na Dávid, le ne tépd már a fejem - mondta, miközben kivette a zsebéből a telefont. - Anyu az. Mindegy most már, jobb ha felveszem. - megnyomta a felvevő gombot, majd a telefont a füléhez tette. - Szia anyu, miért keresel? Öhm, igen, itt van velem, miért? - az arca meglepettnek tűnt, majd rám pillantott. Én sem értettem miért keres engem anyu. Ezek szerint engem is már hívott. Már nyúltam volna a telefonért, hogy átvegyem Danitól, de Dani intett, hogy nem kell. - Miért, mi történt? Anyu most dolgozunk, este tudunk csak meglátogatni, jó? De anyu, most nem tudunk elmenni. Valami baj van? Mondom, hogy most nem lehet. - újra elhallgatott, majd készség teljesen bólintott. - Rendben, amint lehet elindulunk. Szia! - kinyomta a telefont majd rám nézet. Nagyon ideges lettem és nem értettem mi van.

- Bocs fiúk, de családi vészhelyzet van. - fordult Dani a stáb felé. - Gyorsan vegyük fel a dalt, utána nekünk haza kell rohannunk, ne haragudjatok.

- Jó rendben Dani, de legközelebb nincs kibúvó. Mindenki itt lesz a következő felvételnél, és nem fogunk tudni nélkülözni titeket. - mondta a felvételt irányító rendező, majd rám nézett. - Két perc szünet, aztán felvesszük a dalt és mehettek.

- Rendben, köszi. - mondtam zavarodottan, majd Dani felé fordultam idegesen. - Mi történt Dani? Mi a baj?

- Nem tudom. Anyu nem akart semmit sem mondani. Azt mondta nincs baj, de nagyon titokzatos volt. Valami nincs rendben, és azt akarta, hogy azonnal vigyelek haza téged. Téged keresett, és a lelkemre kötötte, hogy vonszoljalak le Szolnokra. Szó szerint így mondta. - Dani arca is meglepett és ideges volt, ő sem értettem, hogy mi történt.

- Igazán mondhatott volna többet, most egész nap ideges leszek, hogy mi a baj otthon. - mondtam neki morcosan.

- Tudom, én is. De nem akart semmi konkrétat mondani. - elhallgatott majd a kezét a vállamra tette. - Figyelj, nincs értelme idegeskedni, úgyse mondana semmit sem, ha újra felhívnánk. Gyorsan felvesszük a dalt elsőre, és aztán megyünk haza.

- Rendben, csináljuk.

Közben intett a rendező, hogy mehet is a felvétel és mi megpróbáltunk vidáman, minden feszültséget leplezve énekelni.

Amint végeztünk rohantunk az öltözőbe a holminkért. Gyorsan átöltöztünk, és már siettünk is ki az autókhoz. Nem tudtuk mi a helyzet lent Szolnokon, ezért úgy döntöttünk, jobb ha mind a ketten a saját kocsinkkal megyünk. Hátha szükség lesz rá, vagy valamelyikünk tovább fog maradni anyuéknál.

Sikerült végig az úton egymás mögött mennünk és viszonylag hamar le is értünk Szolnokra. Dani ment elől így ő előbb is parkolt le a ház előtt. Rögtön utána pár másodperccel már én is beálltam a ház elé. Nem is kellett Daninak megvárnia, közel egymás után léptünk be a kapun, majd az ajtón is.

- Szia anya, megjöttünk! Hol vagytok? Mi volt ilyen sürgős? - köszönt Dani, majd hirtelen elhallgatott. Beléptem én is mögötte az ajtón és köszöntem, miközben sétáltam be a nappaliba.

- Sziasztok! Hol vagytok, mi volt ilyen... - nem bírtam befejezni a mondatot, mert amint beléptem a nappaliba, egy ismerős arcot pillantottam meg a kanapén, anyám mellett. A szívem óriásit dobbant, és ugyanakkor teljesen ledöbbentem. Hirtelen káosz lett a fejemben és ezer gondolat cikkázott át az agyamon. Csak egy szót bírtam kipréselni döbbenten és idegesen a számon. - Te?

Csillogó szemmel nézett rám Emma, és abban a pillanatban éreztem, hogy az a tüzes szerelem, amit hónapok óta igyekeztem elnyomni magamban egy pillanat alatt a szívemet átjárta. Teljesen összezavarodtam.

- Szia! - köszönt nekem azon az elbűvölő lágy hangján, amit szerettem.

Nem, nem, nem, hogy történhet ez? Mit kereshet itt? Miért borít fel mindent? Nem teheti ezt velem, nekem Enikő mellett a helyem. Elöntött a düh, és mérgesen szóltam hozzá, pedig sose akartam volna őt megbántani.

- Mi? Mit keresel itt? Miért jöttél?

- Én is örülök, hogy újra látlak. - vetette oda nekem keserűen. Igen, igazam volt, megbántottam. De nem lehetek vele kedves, nem gyengülhetek el. Vele szakítottam, vége, nem teheti ezt velem.

- Megbeszéltük. Akkor, ott, befejeztük... - alig bírtam kipréselni a szavakat a számon. A kétségbeesés lett úrrá rajtam, nem tudtam hogy kezeljem ezt a helyzetet.

- Fiam, ez ennél kicsit bonyolultabb... - mondta anyu nekem halkan.

Újra elöntött a düh. Miért szól ebbe bele? Nem is tud kettőnkről semmit sem. Vagy igen? Vajon Emma mit mondhatott neki? Egy pillanatra megijedtem. Nem, Emma biztosan nem akarhatott rosszat, nem ilyennek ismertem. És ha mégis, anyunak tudnia kell jól, hogy kitartok Enikő mellett. Dühösen válaszoltam anyunak, jelezve ezzel neki, hogy ehhez semmi köze nincs. Nem akartam megbántani, de tudtam, hogy sikerülni fog.

- Mi? Anya, nem. - a hangom dühös volt és mérges. Tudtam jól, hogy nem vagyok képes sokáig irányítani a bennem felhalmozódott indulatot.

Emma csalódottan és keserűen nézett rám, és úgy szólalt meg.

- Miért nem kerestél miután nem lett gyermeketek? Azt mondtad, csak a baba miatt mész vissza hozzá, és engem szeretsz, de menned kell. Miért?

Alig bírtam megszólani. Nagyon dühös és mérges voltam. Hogy jön ő most ahhoz, hogy ezt számon kérje rajtam? Nem ilyennek ismertem őt. Miért csinálja ezt? Nem tudtam mit válaszoljak neki. De úgy döntöttem, hogy jobb, ha az igazat mondom.

- Ez bonyolult... A vetélés után... - a hangom elcsuklott. Nem akartam erre emlékezni most. - Mellette kellett lennem. Két hónap eltelt azóta, biztos voltam benne, hogy te már túlléptél rajtunk, új életet kezdtél, nem akartalak felbolygatni...

Igen, ezt éreztem. Ő már túllépett. Vagy ezek szerint mégsem? Csak bízni mertem abban, hogy nem szenved ő is úgy, mint én. De amit nem mondtam el neki most, az az, hogy nem lettem volna képes otthagyni Enikőt. Szüksége volt rám. Nem tehettem meg vele azt, hogy a babánk halála után elhagyom. Nem ezt érdemli.

Emma mérgesen nézett rám és csalódott volt. A szemében ugyanazt a fájdalmat láttam, amit azon az estén, amikor utoljára láttam őt a lakásában. A szívem összeszorult, amint eszembe jutott az emlék. Még ma is fájt látnom őt szenvedni. Még mindig szerelmes vagyok belé. Amint erre ráeszméltem az akaratom ellenére szétáradt a szívemben ez az érzés és újabb fájdalom lett úrrá rajtam. Miért teszi ezt velem? Nem volt elég nehéz ez az egész e nélkül is?

- Hogy gondolhattad ezt? - mondta Emma mérgesen és közben felpattant a kanapéról. Szinte már már kiabált velem. Láttam rajta, hogy nagyon kiborult a feltételezésemen, miszerint ő hamar elfelejtett engem. Alig bírt megszólalni. - Azok után... Tudtad, te is érezted, több volt köztünk, mint szerelem. Tudnod kellett, hogy hihetted, hogy én valaha is el tudlak felejteni? - amint ezt végigmondta elkezdtek hullani a könnyei, és nagy fájdalom tükröződött az arcán. Ha most a szívemet követném, akkor azonnal átölelném őt, és őt választanám. De nem tehetem meg ezt. Enikő mellett van a helyem, mellette kell maradnom. Vissza kell utasítanom Emmát, még ha a szívem meg is szakad. Nagyon nehezen bírtam csak megszólalni.

- Most már mindegy. - kegyetlenül fájt ezeket a szavakat kimondanom. A szívem ellen beszéltem, saját magamnak döfve a tőrt a szívembe. - Egy hónap múlva elveszem Enikőt. Azt akkor lezártuk...

Emma nagyot nyelt, majd pár pillanat múlva megszólalt.

- Biztos vagy ebben? Akkor a gyermek miatt hagytál ott. Most viszont más a helyzet. - hátat fordított nekem és a lépcső felé nézett. Kérdőn néztem rá, nem értettem mit akar. - Attila, gyere le kérlek. - mondta hangosan.

Micsoda? Mit akar Attilától? Honnan ismeri őt? És mi ez az egész? Hallottam amint Attila lépked le a lépcsőn. Minden szempár rá szegeződött. Szép lassan sétált le a lépcsőn, nem értettem miért. Aztán hirtelen megláttam a lassúsága okát. Nem bírtam levegőt venni, elakadt a lélegzetem. Egy kisbaba volt a karjaiban. Hogy lehet ez? Kié a gyerek? Emmának van egy gyereke? Miért hozta el ide? Mit akarhat?

Hirtelen összeállt a fejembe a kirakós összes darabja. Nem bírtam levegőt venni. Nem, az nem lehet, nem lehet enyém a baba.

Nem láttam a baba arcát és testét, de tudtam jól, hogy Attila egy kisbabát fog a kezében.

- Mi? Mégis mit jelentsen ez? - alig bírtam kipréselni a szavakat a számon, teljesen kétségbe estem és dühös voltam erre az egész helyzetre, amit Emma okozott.

- Láthatod. Másfél hónapos elmúlt. - mondta Emma immár nyugodt hangon.

- Nem, nem, ez lehetetlen. - mondtam hisztérikusan. Ez nem lehet igaz. Azt akarja mondani, hogy ez a kisbaba az én gyermekem? Nem, az nem lehet. Tudnom kellene róla, ez nem lehet, túl sok idő telt el azóta. Nem lehet, hogy azok után mégis apa vagyok. Nem, ezt nem bírom elhinni.

- De igen, a te gyermeked. - mondta Emma szelíden.

- Nem, ne hazudj. - magamból kikelve, szinte kiabálva mondtam ezt neki. Nem akartam ezt tenni, de mégsem bírtam uralkodni magamon. Nem bírtam hinni neki. Nem akartam, hogy igaza legyen. Nem akartam, hogy újra a kínok kínját kelljen átélnem miatta azért, mert ma újra felbukkant. Alig bírtam így is elfelejteni őt annyira, hogy valamelyest boldog legyek Enikővel.

Emma arca dühös és csalódott lett és magából kikelve elém rohant. Olyan közel állt hozzám, hogy akaratom ellenére is zavarba jöttem, hogy ilyen közel áll hozzám. Ha az ösztöneim követtem volna, akkor most azonnal átöleltem volna őt, és megcsókoltam volna. De nem, nem tehetem ezt. Enikőhöz tartozom.

- Hogy mondhatsz ilyet? Emlékezz! Emlékezz az első éjszakánkra! Tudod. Te is tudod mit éreztem irántad! Hogy vagy képes azt mondani, hogy hazudok? Hogy? - teljesen kikelt magából és kiabálva mondta ezt nekem. A szemében olyan fájdalmat láttam, mint akkor régen. Nem lenne képes hazudni nekem, nem volt hazugság az az egy hónap, amit együtt töltöttünk. Istenem, lehet, hogy igaza van? Nem, ez nem történhet meg velem.

- Nem, nem, ez nem lehet, ez nem. - mondtam kétségbeesetten és fájdalmasan. Nem bírtam feldolgozni, amit mondott. Nem bírtam hinni neki. Nem teheti ezt velem. Teljesen kétségbe estem.

Emma nem válaszolt nekem, hanem Dani felé fordult.

- Dani, kérlek, hazavinnél minket? Nem szeretnék most taxira várni. Haza kell mennünk. - mondta Daninak keserűen. Nem bírtam megszólalni. Nagyon fájt a szívem és nem tudtam mitévő legyek.

- Én is elkísérlek titeket. - szólalt meg anyu halkan és szomorúan Emma felé fordulva.

Nem bírtam figyelni arra, ami körülöttem történt. Teljesen megfagytam és nem bírtam mozdulni sem. Mi történik velem? Hogy történhet ez? Mit kellene tennem?

Emma gyorsan elköszönt Attilától és pillanatok alatt kiviharzott a lakásból a nyomában anyuval és Danival. Dani mielőtt kilépett az ajtón kérdőn nézett rám, de semmit sem bírtam mondani, még egy fintort vagy grimaszt se voltam képes az arcomra erőltetni. Dani látta rajtam, hogy nem vagyok beszámítható, ezért nem mondott semmit sem, csak követte a többieket. Hallottam amint csukódnak az ajtók, és elindul az autó.

19. fejezet

Istenem, segíts! Mi történik? Mit tegyek? Létezik az, hogy Emma igazat mond? Hogy lehetséges ez? Az őrület lett úrrá rajtam, a kétségbeesésem teljes volt. Észrevettem, hogy folynak a könnyeim, és alig kapok levegőt. Még ha nem is enyém a kisbaba... Őrülten szeretem Emmát. Hogy lennék képes ezután újra elfeledni őt, és elvenni Enikőt?

Hirtelen félbeszakította a gondolataimat Attila, amint meghallottam, hogy mélyet sóhajt. El is felejtettem, hogy ő itt maradt. Karba tett kézzel állt a kanapé mellett, a földet nézte és a fejét rázta.

- Mi az? - bukott ki belőlem hirtelen a kérdés. Nem értettem mi baja van.

Mély levegőt vett, rám nézett és azzal a mély őszinteségével szólalt meg, amit jól ismertem. Ismertem jól őt, és tudtam, hogy ő sosem hazudna nekem. Teljes mértékben bíztam benne. Talán jobb is, ha meghallgatom valakinek a véleményét. - Tudod bátyó, a te szemeidet örökölte.

Erre nem számítottam. Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni. Tehát igaz? - Szerinted...? - nem bírtam befejezni a kérdést, nem bírtam kimondani, amit akartam. Nem akartam még mindig elhinni.

- Igen. - mondta jelentőségteljesen és komolyan. Tudtam, hogy igaza van. Nem mondaná ezt nekem, ha nem lenne teljes mértékben biztos abban, hogy az a kisgyermek az én gyermekem.

Némán elkezdtek ömleni a könnyeim. Levegőt is elfelejtettem venni. Van egy gyermekem. Emmától. Hogy történhet ez? Nem bírtam egyszerűen felfogni és elfogadni a történteket.

- Most mit tegyek? - kérdeztem magamtól elvarázsoltan és mélán. Attilára néztem, aki jelentőségteljesen nézett rám. A tekintetéből kiolvastam a választ. "Menj". - Igen, igazad van, megyek is. - mondtam elvarázsoltan válaszolva neki a ki nem mondott válaszára.

Hirtelen magamhoz tértem, és rádöbbentem, hogy mennem kell. Mielőbb utol kell érnem őket. Rohantam ki a lakásból, közben pedig majdnem fellöktem aput, aki épp akkor jött be az ajtón.

- Szia Dávid! Hé, hova mész? Mi ez a nagy rohanás? Mi történt? - kiabálta utánam mert pillanatok alatt már a kocsi ajtójánál álltam.

- Attila bent van, majd mindent elmond neked. Most rohannom kell.

Nem vártam meg apu válaszát, beültem az autóba és már száguldottam is Pest felé. Reméltem, hogy Dani nem siet, és hamar utolérem őket.

Nem sok ideje mentem már, amikor messziről azt láttam, hogy Dani autója az út szélén áll, és épp száll ki az autóból. Láttam, hogy az anyósülés felőli ajtó nyitva van. Rémület lett úrrá rajtam. Hová lett Emma? Hirtelen a szántó felé pillantottam és láttam, hogy rohan be a szántásba, és egyszer csak összerogy. A szívemben őrült fájdalmat éreztem, nem akartam, hogy baja legyen. Mit tettem vele? Mit csinál Emma?

Hamar Dani autója mögé értem, leparkoltam mögé, és azonnal kiszálltam az autóból. Dani már az autója mögött állt, és engem várt, gondolom észrevette, hogy jövök utánuk.

- Mi történt? - kérdeztem tőle idegesen miközben szálltam ki az autóból.

- Nem tudom. - mondta Dani rémülten. - Egyszer csak azt mondta, hogy álljak meg. Azt hittem rosszul van. Kicsapta az ajtót és elkezdett arra rohanni. Épp indultam volna utána, amikor megláttam, hogy mögöttünk jössz.

Az utolsó mondatát már messziről hallottam csak, mert már ész nélkül rohantam Emma után be a szántásba. Csak ne legyen semmi baja! Csak ezért tudtam fohászkodni magamban. Láttam jól, hogy merre felé esett össze, és hamar oda is értem. Mire megláttam őt, már a könnyeim teljesen ellepték az arcomat. Nem bírnám elviselni, ha valami baja lenne. Most hogy újra láthattam őt... Annyi idő után... Nem lennék képes tovább élni Enikő mellett. Őrülten szeretem Emmát.

Amint közel értem hozzá, meghallottam, hogy nagyon keservesen zokog. A szívembe újra tőrt döftek és most meg is forgatták benne. A könnyeim még sűrűbben folytak, mint eddig. Gyűlöltem magam, amiért újra ilyen fájdalmat okoztam neki. A következő pillanatban már felette álltam, de rögtön térdre is rogytam mellette és őt szólongattam hisztérikusan.

- Emma, Emma! Hallasz engem? Kérlek! Figyelj rám. - nagy nehezen kinyitotta a szemét és rám nézett. Nem voltam biztos abban, hogy tudja, hogy hol van és én ki vagyok. - Emma, kérlek, ne haragudj. Én, én, nem akartalak elküldeni. Én... Én csak megdöbbentem, nem tudtam mit érezzek, vagy gondoljak. Kérlek, gyere vissza és beszéljünk meg mindent.

A hangom könyörgő volt és kétségbeesett. Nem akartam, hogy így szenvedjen, enyhíteni akartam a fájdalmát, meg akartam óvni őt, szeretni akartam őt.

- Nem. Nem bírok. - mondta elcsukló hangon.

Teljesen kikészült, és legyengült. Alig volt ereje és alig volt magánál. Felkaroltam őt a földről, és elindultam vele az autók felé. Tudtam, hogy nagyon keserves és fájdalommal teli most ez a helyzet, de mégis jó érzés volt érezni a teste közelségét. Még ha nem is úgy, ahogy szerettem volna, de újra a közelemben volt Emma.

Amikor közel értünk az autókhoz láttam, hogy anyu is kiszállt az autóból kezében a babával. Abban a pillanatban a szívem óriásit dobbant. Az én gyermekem... Hirtelen kíváncsi lettem, és meg szerettem volna nézni őt. Meg akartam őt ismerni, meg akartam bizonyosodni arról, hogy mi az igazság.

Anyu hangja szakította félbe a gondolataimat.

- Mi a baja fiam, mi történt? - kétségbeesett volt anyu hangja, úgy láttam nagyon aggódik Emmáért. Szóval ő teljes mértékben biztos abban, hogy Emma igazat mond, úgy mint Attila.

- Semmi gond anya, csak kiborult. Dani, utánunk jönnétek vissza a házhoz? - mondtam nekik, miközben én egyenesen a kocsim felé vittem Emmát.

- Igen, persze. - mondta Dani ijedt hangon. Gondolom őt sem tudták hidegen hagyni a történtek. Hallottam amint beszállnak az autóba és elindul a kocsi.

-A lányom... - szólalt meg váratlanul és erőtlenül Emma a karjaimban.

A szívem újra óriásit dobbant. Ez nekem új információ volt. Kislány? Szóval egy kislányom van? Hirtelen a szívem óriásira dagadt, miközben még mindig meg voltam döbbenve.

- Ne aggódj, utánuk megyünk haza. - mondtam halkan Emmának miközben odaértünk az autóhoz.

Beültetettem az anyósülésre és becsatoltam őt, majd hirtelen felindulásból egy csókot adtam a homlokára. Az ajkam megremegett amikor 10 hónap után újra hozzáértem a bőréhez. Hogy tudom őt ennyire szeretni?

Becsuktam az ajtaját és megkerültem a kocsit, hogy én is beszálljak. Közben letöröltem a könnyeimet, amit azóta se volt alkalmam megtenni, mert Emmát tartottam a karomban.

Beültem az autóba és elindultunk. Ideges lettem. Most mi lesz? Mit tegyek? Kit válasszak? Olyan erővel szorítottam a kormányt, hogy csoda, hogy az nem tört ketté. Enikő vagy Emma? Hogyan dönthetnék jól? Valakit mindenképp meg fogok bántani. Gyűlölök fájdalmat okozni az embereknek. Gyűlölöm magam. Nem bírtam az indulataim kezelni, ezért egy nagyot ütöttem a jobb kezemmel a kormányra. Nem bírom ezt a kínt!

Észrevettem, hogy Emma összerezzent mellettem. Hogy lehetek ilyen ostoba? Biztosan megijesztettem és most fél tőlem. De én sose lennék képes bántani őt. Előbb halnék meg, mintsem egy ujjal is hozzáérjek.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. - mondtam neki akaratom ellenére erőteljes hangon és teli kínnal. Nagyon fájt a szívem, alig bírtam visszafojtani a könnyeimet.

Hamar visszaértünk Szolnokra. Szerencsére nem mentünk messzire, és én is hamar utolértem Daniékat. Leparkoltam a kocsival a ház elé és gyorsan megkerültem az autót, hogy segítsek Emmának kiszállni. Nem voltam biztos abban, hogy képes lenne egyedül a házba bemenni. Kisegítettem az autóból, becsuktam az ajtót de közben végig fogtam a kezét, nehogy elessen. Így indultunk el a ház felé, da hamar kivette a kezét a kezemből. Újra tőrt döftek a szívembe. Elveszítettem őt. Nagyot sóhajtottam, mert összeszorult a mellkasom. De hiszen ezt akartam, nem? Nem, nem akartam. De hát mit akarok? Döntenem kell. Mit tegyek? Kit válasszak? Újra választanom kell...

Közben beértünk a lakásba és egyenesen a nappaliba mentünk Emmával. Úgy gondoltam ott lesz majd mindenki. Amikor beléptünk a nappaliba, láttam, hogy anyu és Dani elképedten néz fel ránk. Anyu nagyon szomorú volt. Attila kezében volt a kisbaba. Ő és apu a kicsit nézték és sugárzott a szemük a boldogságtól. Kivirultak. Apu szerint is én vagyok az édesapja annak a kisbabának. Édesapa... Én... Apa vagyok... Az a nő adott nekem gyermeket, akit a világon mindennél jobban szeretek. Akiért az életem adnám szó nélkül, bármikor. Emmára néztem, majd újra Attilára és a kezében fekvő ismerős idegenre. Az én kislányom... Létezhet ez? Igen, mondtam magamban most már határozottan. Az én gyermekem. Az egyiket elveszítettem, de ugyanakkor volt egy másik is, aki rám várt. Nélkülem csinálta ezt végig Emma. Hogy lehet ilyen önzetlen? Miért nem szólt nekem? Tudta jól, hogy képtelen lettem volna dönteni a gyermekeim közül. Egyszerre ajándék és csapás volt ez a helyzet. És csak így lehetett épp ésszel végigcsinálni, hogy nem tudtam róla.

Emmára néztem, aki végig engem nézett. Már megnyugodott és stabilan állt mellettem. Mélyen a szemébe néztem. Mit tegyek? Hogy kérjem a bocsánatát? Elveszítettem őt, azzal ahogy reagáltam az előbb? Azt nem bírnám elviselni. De valóban ezt akarom? Emma? Vagy Enikő? Úgy éreztem megőrjít a kín és a fájdalom. Ma minden megváltozott. A dolgok nem ugyanolyanok, mint régen. Itt az ideje, hogy a szívemnek éljek, az élet is ezt akarja. Visszakaptam Emmát, és most rajtam áll, hogy mellette döntök-e. Igen, ő kell nekem.

Hirtelen átöleltem Emmát és megcsókoltam. Abban a pillanatban, hogy hozzáértem vad tűz gyulladt bennem. A szerelemem iránta óriási lánggal égett bennem. Éreztem, ahogy Emma szíve is őrült tempóban kezdett el verni, pontosan úgy, ahogy az enyém. Hát szeret, mégsem tudta elfelejteni a szerelmünket. Visszacsókolt és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a világmindenség az enyém és mérhetetlen boldogság öntötte el a szívemet. De hirtelen kibontakozott a karjaimból és vadul elkezdte rázni a fejét. Megijedtem, nem értettem mi történt. Mégsem válhat minden ilyen hirtelen jóra?

- Nem, nem, nem. - mondta kétségbeesetten. - Nem teheted ezt csak úgy velem, ez nem így működik. Az előbb még... Az előbb még hazugnak neveztél. Elküldtél. - elkezdtek hullani a könnyei amint ezt kimondta. Fájt újra szenvedni látnom őt. - Az érzéseid már elmúltak, ha voltak egyáltalán valaha is. Amiket mondtál... Ne játssz az érzéseimmel.

Hogy hiheti azt, hogy már nem szeretem? Nem, ez nem így van.

- Nem. - válaszoltam neki gyengéden. - Mikor először megcsókoltalak azon a napon... - hirtelen magam előtt láttam azt, amikor a nappali közepén táncoltunk és először megcsókoltam őt. Azonnal feléledt bennem ugyanaz az érzés, amit akkor éreztem. Akkor szerettem bele teljesen és visszavonhatatlanul. - Azonnal beléd szerettem. Tudtam már akkor, hogy mindig is szeretni foglak, soha nem lesz más a szívemben, csak te. Mióta elváltunk... Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. Ugyanúgy szeretlek mint akkor, mint az első percben, semmit sem változtak az érzéseim azóta. - miután elmondtam a vallomásom, észrevettem, hogy folynak a könnyeim. A félelemtől sírok, hogy esetleg visszautasít Emma, és azért is sírtam, mert borzasztóan szeretem őt. Nincsenek rá szavak, amivel ki lehetne teljesen fejezni azt az érzést, amit iránta érzek.

Gyengéden átöleltem őt és úgy döntöttem, hogy most, hogy már tudja, ugyanúgy szeretem őt mint régen, újra megcsókolom őt. Bíztam abban, hogy sikerült meggyőznöm őt, és nem fog visszautasítani. Lágyan csókoltam meg, és ő nem húzódott el. Fergeteges érzések söpörtek végig rajtam. Rádöbbentem, hogy újra ugyanazt élem át, amit akkor régen. Az első csókunk... Ez pontosan ugyanolyan volt. Felejthetetlen és édes. Abbahagytam a csókot és ránéztem. Sírt. Ugyanúgy, mint akkor régen. A szívem megtelt boldogsággal és szerelemmel. Letöröltem a könnyeit és újra ránéztem. Óvatosan felemelte a kezét és az arcomhoz ért. Ekkor vettem észre, hogy én is sírok és ő is a könnyeimet törli le. Akkor éjjel ugyanez már megtörtént. Egyszerre elnevettük magunkat. A szemébe néztem mélyen és láttam benne a rég elveszett világomat, a jövőmet, az életemet. Más is történt azon az éjszakán... A szerelem mellett úrrá lett rajtam más is. Nem tudom irányítani ezt a szerelemet, ezt a vágyat. Őrjítően hat rám Emma.

Vadul és őrült szenvedéllyel csókoltam meg újra. Éreztem rajta, hogy benne is felizzott a tűz és ugyanúgy akar engem, mint én őt. Ösztönösen cselekedtem, nem bírtam uralkodni magamon. A falhoz nyomtam őt és még szenvedélyesebben csókolóztunk. Azt hittem meggyulladok. 10 hónap elfojtott szerelem és vágy után, most minden kitört belőlem. Ölbe kaptam Emmát, és még jobban feltüzelt, hogy a lábai a derekam körül vannak. Iszonyatosan kívántam őt, és ezt ő is érezhette.

A következő pillanatban észhez tértem, mert lépteket hallottam, majd ajtó csukódott. Te jó ég, majdnem a szüleim előtt magamévá tettem Emmát. Összerezzentem és abbahagytam a csókot. Emma is elveszíthette a fejét, mert őt is megijesztették a léptek és az ajtócsukódás. Elnevettük magunkat és együtt ziháltunk egymás karjaiban. Teljesen kikapcsoltam, nem is jutott eszembe, hogy hol vagyunk. Képes lettem volna itt helyben szeretkezni Emmával. Sose hittem volna, hogy ennyire el tudom veszíteni a fejemet. Elmosolyodtam. Nem hinném, hogy hosszan élvezhették volna a látványt, mert amennyire kívánom Emmát, szégyen nem szégyen, nem tartott volna sokáig. Az első természetesen. Az ég tudja hányszor estünk volna újra és újra egymásnak ezután.

Finoman megcsókoltam és ő is lágyan visszacsókolt. Az biztos, hogy így egyikünk se lesz képes lenyugodni. Abbahagytuk a csókot és mélyen a szemébe néztem. Döntsön ő. Most mit tegyünk? És amúgy is neki kell döntenie. Nem tudom, hogy mikor született pontosan a kislányom, és lehet, hogy ő erre még nem áll készen. Mintha olvasott volna a gondolataimban, úgy válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

- Szeretném, ha megismernéd a lányodat. - mondta, miközben alig kapott levegőt.

Elmosolyodtam és bólintottam. Letettem őt a földre. Láttam rajta, hogy alig bír elengedni engem. Végül kézen fogott és kimentünk a nappaliból, be a konyhába, ahol a többiek voltak.

Ahogy beléptünk, mindenki ránk pillantott. Gyorsan végignéztem az arcokon, de most azonnal a kislányom kerestem. Anyu karjában pillantottam meg őt. Nagyon izgatott és kíváncsi lettem. Meg akartam ismerni őt. Apa vagyok és ő itt anyu karjaiban az én gyermekem. És Emmáé. Egy pici csodát kaptam Emmától, egy kislányt.

Emma odasétált anyuhoz és kivette a kisbabát a karjaiból. Lassan elindult felém a karjában a gyermekünkkel. A szívem a torkomban dobogott.

Amikor odaért hozzám a karjában fekvő babára néztem.

- Ő itt Vanda. Egyelőre még az én nevem viseli. - mondta halkan Emma.

Gyönyörű szép kislány volt. Úgy láttam alszik, de a következő pillanatban kinyitotta a szemét és rám nézett. Abban a pillanatban kicsordultak a könnyeim. Az én lányom. Az én szemeim. Gyönyörű kislány, az én kislányom.

Emma óvatosan átette Vandát a karjaimban. Gyönyörű nevet választott neki. Ilyen gyönyörű hercegnőnek, csak gyönyörű neve lehet. Abban a pillanatban büszkeséggel töltött el a tudat, hogy apa vagyok. Egyben éreztem az óriási felelősséget, és azt a mérhetetlen szeretetet, ami ez idáig sose válhatott valóssággá. A szeretet, amit egy szülő érez a gyermeke iránt semmihez sem hasonlítható. Őszinte, mély, és kitörölhetetlen. Éreztem, hogy a világ mostantól két pólusúvá vált. A két ember, akit a világon mindennél jobban szeretek itt voltak mellettem. A családom. Szülő lettem. Felpillantottam és megpillantottam a szüleimet és a testvéreimet. A másik családom. A kettő együtt az én nagy családom, akiket a világon mindennél jobban szeretek. Úgy éreztem, végre újra boldog vagyok. Az életem gyökeresen megváltozott ma, de jó irányba. Mától minden más lesz, újra élni fogok. A szívem is újra élt.

20. fejezet

Nem sok időt töltöttem Vandával, mert hamar elaludt. Tündéri kislány volt, képes lettem volt az örökkévalóságig csak őt nézni. Imádtam őt, és Emmát is.

Miután Vanda elaludt, megkértem anyut, hogy az éjjel vigyázzon rá, hogy kettesben lehessünk Emmával. Sok minden van, amit meg kellene beszélnünk. Sok dolgot kell tisztáznunk. De összességében véve nagyon boldog voltam, hogy újra összefonódott az életünk. Ezután ez már véglegesen így lesz, ebben biztos voltam. Soha többé nem fogom elengedni őt. Csak ha ő menni akar... De bíztam benne, hogy erre soha sem fog sor kerülni.

Indulás előtt félrehívtam Danit, mert tudtam, hogy nála mindig van védőfelszerelés, ahogy ő mondani szokta. Én nem szoktam magamnál óvszert tartani, mert Enikő nem díjazta soha sem az extrém helyszíneket. És mióta együtt voltunk, én nem igazán kezdeményeztem nála. Legszívesebben egy kanál vízben megfojtottam volna Danit, mert olyan kajánul vigyorgott, amikor elé álltam a kéréssel. Mint egy rossz kisgyerek, olyan volt. Persze örült neki, hogy végre újra önfeledtem boldog voltam. Nem akartam semmit sem erőltetni, és nem is szándékoztam Emmát leteperni. Nem tudtam, hogy ő mit szeretne, hogy érez, illetve mennyire viselte meg testileg és lelkileg a szülés. De úgy döntöttem, jobb, ha a biztonság kedvéért van nálam óvszer. Biztos voltam abban, hogy Emma korainak tartana még egy babát. Én is. Még Vandát is alig ismertem meg. És még bele kell tanulnunk alaposan mindkettőnknek a szülői szerepekbe.

Elköszöntünk mindenkitől, majd kézen fogva elindultunk a városba. Kellemes májusi este volt már. Nem volt hideg, egyáltalán nem fáztunk. Meghitt volt nagyon ez az éjszakai séta. Kellemes holdfény volt, a lámpák már régen világítottak, és a város is egyre néptelenebb lett. Nyugodtan és tabuk nélkül beszélgettünk, miközben sétáltunk.

- Mesélj kérlek arról, ami veled történt, mióta nem láttalak. Annyira bánt, hogy el kellett hagyjalak. Sose bírtalak elfelejteni téged Emma.

- Én sem téged. Hosszú történet lesz, de azt hiszem előttünk áll az egész este. Akkor kezdem az elején, ott amikor kiléptél az életemből. - rám nézett és a reakciómat várta. Én bíztatóan bólintottam, hogy folytassa, de közben elszomorodtam, mert fájt újra arra gondolnom, amikor elváltunk egymástól. Ő nagyot sóhajtott és folytatta. - Miután elmentél sokáig csak otthon ültem és nem csináltam semmit sem. Magam alatt voltam nagyon. Egy hónapig szó szerint csak otthon vegetáltam. Nem bírtam túltenni magam azon, hogy elveszítettelek. Timi jött át néha hozzám, és ő vert belém lelket több kevesebb sikerrel. Ha ő nincs, akkor talán addig észre sem veszem, hogy babát várok, míg nem kezd el nőni a hasam. Tudom, furcsán hangzik, de hidd el, nem tudtam magamról. Véletlenül szóba hozta Timi, és én rádöbbentem, hogy nem emlékszek az utolsó menzeszemre, aminek akkor már egy hónapja kellett lennie legutoljára. Nem írtam fel az időpontot sem. Timi próbált abban bízni, hogy csak elfelejtettem felírni az időpontot, de én már abban a pillanatban tudtam az igazat: nem hagytál egyedül, nem voltam egyedül. Timi nagyon sokat segített nekem, másnap ő vitt el az orvosomhoz és akkor kiderült, hogy 8 hetes terhes vagyok. Minden rendben volt. A szüleim, Timi és Janka is támogattak. Timi barátként, Janka pedig főnökként is segítőkész és elnéző volt. Tudtam, hogy egyedül fogom a gyermekünket felnevelni, és sose élhetsz majd velünk. Tudtam, hogy a kisbabátok miatt hagytál el. Úgy döntöttem, nem tehetem meg azt veled, hogy közlöm, én is babát várok tőled. Nem voltam képes egy ilyennek kitenni téged. Én a te helyedben beleőrültem volna egy ilyen helyzetbe, nem tudtam volna, hogy melyik kezembe harapjak. Ezért hát úgy döntöttem, hogy nem kereslek meg. Az elvetetés szóba se jöhetett volna, még így sem. A szívem kicsit rendbejött, mert babát vártam, de sose tudott egészen elmúlni a fájdalom, amit az elvesztésed okozott. Annak ellenére viszont, hogy tudtam, egyedülálló anya leszek, nem akartam senkit sem magam mellé. Nem voltam képes elfelejteni téged és nem is akartalak. Más ember nem fért volna be a szívembe. Zoli megpróbálta felmelegíteni a kapcsolatunkat, de világosan a tudtára adtam, hogy nem szándékozok se vele, se mással kapcsolatot kezdeni. Tudta jól, hogy babát várok, de mégis hajlandó lett volna újrakezdeni velem. Nem tud arról, hogy te vagy a kislányom apja. Régóta nem is találkoztam vele. Szóval egyedül voltam végül és úgy telt el a 9 hónap. A szülés után mindenképp felkerestelek volna, mert azt tudtam, hogy nem titkolhatom el előtted, hogy van egy lányod. De mint mondtam, nem számítottam arra, hogy majd mellettünk leszel. A 8. hónapban voltam amikor gyanút fogtam, és úgy sejtettem valami történt nálatok. Nem hittem, hogy a te gyermeked születése sokáig titokban maradna a média előtt. Pláne, hogy Enikőt ismerte a média. Az eljegyzéseteket is megírták, bár nem tudom, mekkora késéssel. Úgy döntöttem, hogy tartom magam az eredeti elhatározáshoz, és csak a lányunk születése után kereslek fel. Nem akartam kitenni magam hasonlónak, mint ami ma is történt, nem akartam, hogy bármi stressz érjen, vigyáznom kellett magunkra. Pedig nagyon szerettem volna ha velem vagy, de tudtam akkor, amikor megtudtam hogy gyermeket várok, hogy rám ez a jövő fog várni, egyedül leszek. Végül kivártam azt az egy hónapot és március 24-én megszületett Vanda. Minden új volt és sok dolgot kellett megtanulnom, és kevés időm volt a pici mellett. Közben persze próbáltam kideríteni, hogy miként tudnám felvenni veled a kapcsolatot. Végül Bandin keresztül megtudtam a szüleid címét. Azért jöttem el ide, mert úgy éreztem, hogy ha telefonon kereslek meg, akkor nem lettél volna hajlandó beszélni velem vagy találkozni velem, mert a kettőnk múltját lezártuk és rád már az esküvő várt. Szóval ezért ma lejöttem ide, bízva abban, hogy így lesz esélyem beszélni veled és meggyőzni téged arról, hogy Vanda a te lányod. Anyukád és Attila amint meglátták Vandát hittek nekem. Nem is mertem abban bízni, hogy lesz bárki is, aki elfogadja Vandát. Ez nagyon sokat jelentett a számomra. És így te is láthattad, hogy nem hazudok. Sok idő telt el, kevés időt töltöttünk együtt és ezért nem csodálkoztam nagyon azon, hogy először nem hittél nekem. De most már ez megváltozott. Most már tudod te is, hogy édesapa vagy és Vanda a te gyönyörű kislányod. Le se tagadhatnád.

- Tudom - mondtam neki mosolyogva. - Amikor a szemébe néztem, mintha tükörbe néztem volna. Hihetetlen. És annyira szép.

- Igen. Neked csak szép lányod lehet.

- Hé, a te szépséged örökölte. - mondtam neki őszintén, ami így is volt. Gyönyörűek mindketten és imádom őket.

Mély levegőt vettem és úgy folytattam

- Annyira sajnálom, hogy egyedül kellett ezt végigcsinálnod. Ha ezt tudom... Igen, igazad van, ezt a helyzetet nem tudtam volna ép ésszel végigcsinálni. Ma nem azért nem hittem először neked, mert nem bízok benned. Tudom jól, hogy soha sem tudnál nekem hazudni, sem ebben, sem másban. Teljes mértékben biztos vagyok benned és az érzéseidben. Most nem a kifogásokat akarom keresni, és nem is akarom, hogy azt hidd, hogy ki akarok bújni a felelősség alól. Hibáztam ma, ezt beismerem, szörnyen megbántottalak, ami miatt nagyon rosszul is érzem magam és nagyon bánt a dolog. Csak azt szeretném, hogy megértsd azt, amiért így viselkedtem. - mély levegőt vettem és úgy folytattam. - Tudod nagyon nehéz volt nekem nélküled, úgy hogy Enikő mellett kellett lennem. Nagyon sok idő volt, míg egyáltalán képes voltam Enikőhöz érni, miután persze óriási bűntudatom volt. Két tűz között voltam és szenvedtem. De Enikőhöz húzott egy kötelék, még a kisbabánk halála után is. Ezért nem hagytam őt el. Olyan kínok után, nem lettem volna képes magára hagyni. Rájöttem, hogy mindkettőtöket szeretlek valamilyen szinten. Enikőt nem olyan mélyen és nem olyan tűzzel, mint téged. Mint amit testvér vagy legjobb barát iránt érzünk. Egy igazi társ. Mint a házas embereknél, akik már régóta együtt vannak, szeretik ugyan egymást, de már nem szerelemmel. Kitartanak, jóban és rosszban és tisztelik egymást. Vele ilyen volt a kapcsolatom. Készültünk az esküvőre, aztán hirtelen ma újra felbukkantál és teljesen elbizonytalanodtam. Amint megláttalak ma, a hónapok óta elfojtott szerelem azonnal a felszínre tört, és onnantól kezdve nem volt visszaút. Tudtam jól, hogy így nem leszek képes Enikőt elvenni, pedig mellette a helyem. Azt hittem, hogy újra a kínok várnak majd rám ezután, mert újra el kell téged felejtenem. Mert tudtam, akármennyire is szeretnéd, és akármiért is jöttél, én Enikővel fogok maradni, nem tehetem őt tönkre. Mi pedig már úgyis lezártuk a kapcsolatunkat. De mint tudod, ebben tévedtem, volt olyan dolog, amit mondtál, amiért végül a szívemet követtem ma. De tudod olyan hirtelen jött ez, hogy nem voltam képes elhinni azt, hogy minden megváltozott és egy erős kötelék most hozzád köt. Félre ne érts, mérhetetlenül boldog vagyok emiatt. Csak tudod nehéz volt ezt így annyi szenvedés után elhinni. Elhinni azt, hogy most mégis valósággá válhat az, hogy veled lehetek. Elhinni azt, hogy a tragédia után mégis apa lettem. Nagyon nehéz volt ezt megemésztenem, ezért viselkedtem ma úgy ahogy, ami miatt a bocsánatodat kérem.

- Ugyan Dávid, nem kell. Tudom jól, hogy miért viselkedtél így és teljesen megértem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű ez neked. Nem pont erre számítottam, de abban biztos voltam, hogy nem lesz könnyű.

- De elég borzalmasan reagáltam, abban azért megállapodhatunk.

- Már elmúlt Dávid, felejtsük el. Már nem számít. Itt vagy te is, én is, és Vanda, és mindent újrakezdhetünk ma, ha te is akarod.

- Igen, én is ezt akarom. - mondtam neki határozottan és boldogan.

- És veletek mi történt? Mesélj te is. - mondta nekem érdeklődően.

- Muszáj erről beszélnünk? Annyira bánt, hogy nem veled voltam, amikor neked is szükséged volt rám. - nagyot sóhajtottam és úgy folytattam. - Végül is, tudnod kell erről. Enikővel mindent újrakezdtünk, de már semmi sem volt a régi. Ezt ő is érezte, nem volt már olyan a kapcsolatunk, mint amilyennek lennie kellett volna. A szívemben akkor már te voltál. De vártuk a babát, és ezért vele maradtam. Még aznap el is jegyeztem őt, de ő várandósan nem akart hozzám jönni, csak miután megszületett a baba. Végül három hónapos terhesen Enikő elvetélt. Akárhogy is érzek irántad, a gyermekem halála... Nagyon megviselt. Borzasztóak voltak azok a napok, és szörnyű volt végignéznem, ahogy Enikő szenved. Végig vele voltam, együtt csináltuk végig azt a tortúrát. Nem tudtam mit tegyek, mert kötelék nem fűzött már hozzá. Azt hittem te már túlléptél, én pedig úgy gondoltam, hogy megpróbáljuk újra együtt, hátha most jobb lesz. Nem bírtam volna azok után elhagyni őt, nagyon megviselt mindkettőnket a kicsi halála. Megvoltunk egymás mellett, megszoktuk egymást, de semmi több. Nem érzünk egymás iránt a tiszteleten és szereteten kívül semmit sem, mint ahogy már mondtam neked az imént.

- Igen, most már tudom ezt is. Sajnálom a történteket, de nem kell ezt tenned. Nem szeretném, hogy csak a lányunk miatt legyél velem. Ahhoz, hogy a lányoddal légy, nem kell velem is lenned. Ha úgy érzed Enikő mellett kell maradnod, én nem foglak ebben meggátolni. Én ma azzal a tudattal jöttem ide, hogy kettőnk között semmi sem fog megváltozni. És nem is kell, hogy megváltozzon, ha nem akarod.

- Ne beszélj butaságokat - megállítottam őt és szembefordultam vele. Észre se vettük de a kis tavacska partjáig elsétáltunk, ami a város szélén, a parkban van. Most a tó partján álltunk és senki sem volt már körülöttünk. - Szó sincs erről Emma, ezt te is tudod. Az este beszéltek után minden megváltozott. Szeretlek. Téged szeretlek! A lányom is szeretem. Ti vagytok a mindenem, az életem. Soha sem kopott meg egy pillanatra sem, amit irántad érzek. Amikor el kellett hagyjalak téged - a hangom elcsuklott egy pillanatra amint az emiatt érzett kín újra előtört bennem. Még mindig annyira hihetetlennek tűnt, hogy ennek vége van, és most már újra Emmával lehetek. Mély levegőt vettem és folytattam. - Az a nap... Nem tudtam boldog lenni, hiába tudtam, hogy édesapa leszek. A szívem bezártam és egészen máig úgy éltem, mint egy robot, egy szív nélküli ember, nélküled nem éltem igazán. Akármennyire is küzdöttem, nem tudtalak elfelejteni téged, soha nem is lettem volna képes rá.

Hirtelen nem tudott mit mondani, annyira meghatódott, láttam a szemeiben, hogy mélyen érintették a szavaim. Nehezen szólalt meg, de végül annál csengőbb és édesebb volt a hangja.

- Az én érzéseim sem változtak. Ma is ugyanúgy érzek irántad, mint a legelső éjszakánkon - mondta lágyan, és áhítattal a szemében.

A mellkasomban apró kis pillangók repkedését éreztem, amint ezt kimondta. Mély boldogság terült szét a szívemben. Gyengéden átfogtam a derekát, és lassan közelítetem felé és megcsókoltam. Amint az ajkához értem, éreztem, hogy a szívverése felgyorsul. Megfogta a kezem és a szívére tette. Hangosan felnevettem, mert annyira tetszett ez és annyira jól esett. Megfogtam a kezét és az én szívemre tettem, hogy tudja, ez sem változott meg az elmúlt 10 hónapban. Abbahagytuk a csókot és mélyen a szemébe néztem. Nem bírtam elhinni azt, hogy ennyire szeretem őt. Nagyon szeretem ezt a nőt, nem tudok nélküle élni. A következő pillanatban újra megcsókoltam őt, de most vadul és követelőzően. Nem bírtam betelni vele, annyira szerelmes voltam belé, hogy nem bírtam visszafogni magam. Sose hittem volna, hogy létezik ilyen érzés, és hogy valaha is képes lesz nő ilyet kiváltani belőlem. Éreztem, hogy benne is felkorbácsolódott a szenvedély, ami még inkább fokozta az én vágyam is.

Leültem a földre majd hanyatt feküdtem a fűben és közben egy pillanatra sem engedtem szabadon a ajkát, húztam őt is magammal. Tudtam jól, hogy ilyenkor már senki sem fog erre járni, és nem kell semmitől sem félnünk. Pillanatok alatt levettem a felsőjét és a melltartóját és úgy öleltem magamhoz. Azt hittem megőrülök a vágytól, amikor a csupasz teste hozzám ért. Lassan egy éve, hogy utoljára vele voltam, de azután is sokszor gondoltam így rá, még álmaimban is ő rá vágytam. Így most még őrültebb volt bennem a vágy, hogy végre újra őt ölelhetem és csókolhatom. Hamar levette a pólómat, amivel persze azt érte el, hogy még jobban ziháltunk mindketten, ahogy egymást öleltük. Egymás után, szinte téptük le a másikról a ruhát, hogy minél jobban érezzük a másik testét. Nem tudott érdekelni, hogy a csupasz földön fekszek, nem akartam ezzel foglalkozni, csak Emmát láttam magam előtt, a világ megszűnt körülöttem. Legutoljára Emma fehérneműje maradt fent, már én is meztelen voltam. Amint levettem róla zihálva hagyta abba a csókot és nehezen szólalt meg.

- Várj, várj. - kapkodta a levegőt és alig tudott beszélni. - Nem szabad így, nem állnék készen most még egy babára, nem akarok kockáztatni. Még nem tért magamhoz a testem. - a fejét a mellkasomba temette, így a haja végigsimította a mellkasomat, ami szintén csak fokozta a vágyaimat. - Ne haragudj, hogy csak most szólok, de egyszerűen nem bírtam nemet mondani, annyira akarlak és annyira jól eset. - hallottam ahogy elcsuklik a hangja és megijedtem.

Felemeltem a fejem, finoman felemeltem az övét is a mellkasomról, hogy rám nézzen. A szeme könnyes volt. Hirtelen megijedtem és gyorsan próbáltam őt megvigasztalni.

- Emma ne, ne kérj bocsánatot, nincs miért. Nem kell aggódnod, ebben most én is egyetértek veled. És nem kell most abbahagynunk, gondoltam erre is. Nem volt szándékomban letámadni téged, mert nem tudtam mit szeretnél, hogy érzel, illetve mennyire épültél fel a szülés óta. De a biztonság kedvéért kifosztottam Dani készletét, mielőtt elindultunk.

A farmeromhoz nyúltam, és kivettem a zsebből az óvszereket és Emma arcához közel emeltem őket, hogy ő is lássa mit tartok a kezemben. Egy pillanat alatt elmosolyodott, majd hirtelen felemelte a fejét a mellkasomról és vadul megcsókolt. Olyan hévvel csókolt, hogy abban a másodpercben újra olyan tűzben égtem, mint mielőtt a beszélgetésünkkel félbeszakítottuk volna a történéseket.

Alighogy elkezdtük a csókot pár perc múlva Emma véget vetett neki és pillanatok alatt felhúzta az óvszert. Teljesen átvette az irányítást, ami nagyon tetszett. Mondanom sem kell, ez még jobban tüzelte bennem a vágyat. Őrültem kívántam őt, és azt hittem azonnal a csúcsra jutok, amint összeforrt a testünk. Alig bírtam gondolkodni, alig tudtam kontrollálni a testem. Mint akik maratont futottak, annyira ziláltunk szeretkezés közben. Nem hittem volna, hogy Emma is képes lesz ilyen hamar elélvezni, de biztosan ő is borzasztóan ki volt már éhezve. Amint láttam az arcán, hogy a csúcson van, én sem bírtam tovább visszafogni magam. Olyan erővel dobott ez a vágyaimon, hogy ha akartam volna se tudtam volna tovább visszafogni magam. Kapkodva a levegőt feküdt a mellkasomra és én szorosan átöleltem őt. Még mindig olyan hihetetlen volt, hogy annyi kín után, ma újra a karomban tarthatom őt, és hogy nem álmodom, hanem itt most minden valóságos.

Hirtelen éreztem, hogy nedves a mellkasom. Ijedten emeltem fel a fejem, Emma fejét is felemeltem, hogy rám nézzen. Könnyes volt a szeme.

- Emma. Miért sírsz?

- Annyira boldog vagyok most. Még mindig nem tudom elhinni, hogy újra veled lehetek.

Rámosolyogtam szelíden, felültem és úgy néztem a szemébe, hogy ő az ölemben volt.

- Pedig elhiheted, velem voltál az előbb is. - mondtam neki mosolyogva. - És ne aggódj, nem megyek sehova sem, veled leszek, míg világ a világ.

Lágyan elmosolyodott és átölelt. Én hirtelen átkaroltam őt, és a földre fektettem. Közben kiszálltam belőle, gyorsan levettem az óvszert és nem messze mellénk dobtam a földre. Gyorsan újra fölé hajoltam. Félig oldalt feküdtem mellette és az egyik kezemen támaszkodtam, és úgy hajoltam fölé, közel az arcához.

- Tudod, úgy érzem, hogy veled teljesen őszinte lehetek. Nincs mit titkolnom előtted, melletted teljesen önmagam merek lenni. Tudom, hogy ezzel sebezhetővé teszem magamat, de bízok benned. A szívem teljesen a kezedbe adom.

- Nem fogod megbánni. Vigyázni fogok rá, és mindig szeretni fogom.

Finoman megsimogattam az arcát és a haját és közben mélyen a szemébe néztem.

- Nagyon hiányoztál. - mondtam neki halkan és lágyan.

Elmosolyodott és a kezeit a nyakam köré fonta. - Én is nagyon szenvedtem nélküled. Szeretlek, ezt tudnod kell, még akkor is, ha most elfutsz. Nem érdekel, ezt most el kellett mondanom.

- Nem futok sehova sem. - mondtam neki lágyan és éreztem, hogy könnyes lett a szemem. Soha nem mondta még nekem ezt. A szívem őrült tempóban kezdett el dobogni és úgy válaszoltam neki. - Én is szeretlek Emma.

Elmosolyodott és megsimogatta az arcomat. - Örülök, hogy nem mész sehova. - Magához húzott és én megcsókoltam. Finom, lágy és nagyon érzéki volt ez a csók. Ugyanúgy, ahogy a következő együttlétünk is érzéki és érzelmekkel teli volt.

Fáradtan ziláltunk, és öleltük egymást. De nagyon boldogok voltunk. Láttam rajta, hogy ő is kivirult. Hanyatt feküdtem a fűbe, és magamra húztam őt, hogy rajtam feküdjön. Nem akartam, hogy esetleg megfázzon a földön.

Simogattam a haját, miközben feküdtünk és néztem a csillagokat. Az egész univerzum a szemem előtt volt. Mégis úgy éreztem, hogy nekem ennél is nagyobb kincs van most a birtokomban. A nő, akinek a szívem adtam, akit mindennél jobban szeretek, aki megajándékozott engem egy gyönyörű kislánnyal. Hónapok után most azt éreztem, hogy önfeledten boldog vagyok. Nem akartam, hogy valaha is véget érjen ez az éjszaka. De aztán eszembe jutott, hogy mostantól minden más lesz. Minden megváltozott, Emma az életem részévé vált, és ezen semmi sem változtathat. Még most is hitetlenül néztem magamba, hogy hogyan lehetek ennyire szerelmes Emmába. Bármit megtennék érte. Boldoggá akarom őt tenni. Felnéztem a csillagokra és a nagy messzeségbe bámultam. Megfogadtam magamban, itt a világom közepén, hogy boldoggá fogom tenni Emmát.

- Min gondolkodsz? - törte meg Emma halkan a csendet.

- Rajtad járnak a gondolataim.

Kíváncsian pillantott fel rám. - Elmondod nekem, hogy min törted a buksid?

- Ejnye, milyen kíváncsi vagy. - mondtam neki nevetve és szorosabban magamhoz öleltem és komolyabb hangnemre váltottam. - Azon törtem a kobakom, hogy mostantól minden megváltozik. Minden jó lesz, én nem fogom engedni, hogy ezután bármi is tönkretegye a boldogságunkat. Ezt megígérem neked.

- Ennek örülök. De lehet, hogy most valami tönkre fogja tenni a boldogságunkat. - mondta picit elszontyolodva.

Kérdőn néztem rá. - Mire gondolsz?

- Mennyi óvszer van még nálad? - kérdezte kicsit félszegen és borzasztóan aranyosan.

Elnevettem magam és gyorsan megfogtam őt, a földre fektettem, míg én pillanatok alatt fölé kerültem.

Lassan a nyaka felé közelítettem, végigcsókoltam a nyakát míg a füléhez nem értem, majd vággyal teli hangon és érzékien a fülébe súgtam. - Rengeteg.

Elnevette magát, majd átkarolta a nyakamat, az ajkához húzott és megcsókolt. Mindketten fáradtak voltunk már, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy újra szeretkezzünk egy szenvedélyeset.

Nevetve és fáradtan feküdtünk le egymás mellé hanyatt a fűbe. Vidámak és jókedvűek voltunk. Pár percig feküdtünk így szótlanul, majd eszembe jutott, hogy egy tó partján vagyunk. Felkeltem a földről, Emmát is felhúztam magammal és elkezdtem a tó felé húzni. Már elég közel voltunk a parthoz, amikor Emma megtorpant és rájöhetett, hogy mit akarok.

- Éjszaka? - szólalt meg ijedten. - Én félek a víztől, és ki tudja mennyire tiszta ez a kis tó.

- Ne aggódj, ismerem mint a tenyerem. Bízz bennem, nem lesz baj. - mondtam neki bíztatóan. Láttam rajta, hogy megkönnyebbül és elmosolyodik. Megszorította a kezem és folytatta velem az utat a tóba.

A tó vize nem volt hideg. Kellemes volt a hőmérséklete, kifejezetten jól esett most megmártózni benne. Szorosan fogtam Emmát a karjaimban, nem akartam, hogy meginogjon bennem a bizalma. Finoman öleltük és csókoltuk egymást a vízben. Néha csak néztünk némán egymás szemébe, nevetgéltünk, vagy éppen a holdat néztük.

Kis idő múlva láttam, hogy kezd világosodni az ég alja, és hamarosan fel fog kelni a nap. És ezzel együtt az emberek is ébredezni fognak, és mászkálni fognak az utcán. Elmosolyodtam és úgy szólaltam meg.

- Talán ideje lenne indulnunk haza. Különben a korán kelők hamar ránk fognak találni.

Elnevettük magunkat. Mindketten tudtuk jól, hogy az nem lenne egy kellemes zárása az éjszakának. Lassan elindultunk ki a part felé. A parton pár percig álltunk némán, hogy kicsit megszáradjunk. Majd felöltöztünk, és elindultunk haza kéz a kézben.

Következő rész