Mielőtt még elolvasnátok a részt, szeretném elmondani nektek, hogy a jövő héten pénteken nem fog újabb rész érkezni, de csak azért, mert ez a mostani igen hosszúra sikerült. Nem akartam félbevágni, mert szerintem ennek így egyben, egészben kellett maradnia. Ezért a következő rész két hét múlva érkezik majd, ugyanúgy pénteken. Remélem, hogy megértitek és ez a rész talán kárpótolni is fog titeket ezért.:)
Morwen
***********************
Egész este forgolódtam az ágyamban és alig találtam a
helyem. Mindig az elmúlt évek édes és keserű emlékei villantak be a fejembe...
Az első randevúnk Gáborral, az első csók, az eljegyzés... Az esküvő... Mind
olyan távolinak tűnt, mintha nem is ebben az életben történtek volna meg velem.
Belefáradtam már, hogy nem bírok elaludni, ezért kényelmesen
hanyatt feküdtem és a plafont kezdtem el bámulni. Közben tovább kergették a
fejemben egymást az emlékek, amiktől talán nem is akartam most szabadulni. Jól
esett, hogy elmerenghetek rajtuk... Talán ez kell most ahhoz, hogy mindet szép
lassan el tudjam majd engedni és felkészüljek egy másik életre. Ami ki tudja,
hogy ki mellett vár majd. Talán Ákos... Nem tudom... Ez annyira lehetetlennek
tűnt ebben a pillanatban. Olyan nagy hévvel hagytam hétfőn mindent magam
mögött, hogy talán már nem is vár vissza holnap a munkám. Fogalmam sincs, hogy
mennyire haragszik rám Ákos. Teljesen joggal teheti ezt, mert nem elég, hogy
ellenszegültem a szavának, amit mint a főnöke mondott, ráadásul utána
gondolkodás nélkül cserben hagytam. Előtte pedig csütörtökön beszéltem vele
utoljára, és az sem éppen egy kellemes csevej volt... Ezek után semmit sem
várhatok tőle, és nem is akarok. Egy cseppet sem vettem figyelembe őt és az
érzéseit, hétfőn pedig az állását is kockáztattam. Pedig pontosan tudom, hogy
mennyire ingatag lábakon áll... Bízott bennem... Igen, olyan dolgokat osztott
meg velem, amiket én nem becsültem meg eléggé. Nem adtam tovább senkinek, nem
is erről volt szó. Ő tisztelettel és kedvességgel fordult felém, én pedig ezt
nem minden esetben viszonoztam.
Akármennyit is töprengtem Ákoson, rá kellett jönnöm, hogy
túl jó ember hozzám képest és azok utána ahogy viselkedtem vele, semmi jóra nem
számíthatok tőle. Most készülök véget vetni a házasságomnak, és holnap talán a
munkámat is elveszítem... A munkám, ami eddig a mindenem volt. Hétfőn viszont
képes voltam csapot-papot otthagyni és betegszabadságra hivatkozva háttérbe
szorítottam a karrierem.
Most már minden porcikámban éreztem azt, hogy változok... Az
a Gitta, aki voltam, egyre biztosabban a múltam része lesz, és ez az új, aki
születőben van, egyszerre töltött el félelemmel és reménnyel. Úgy éreztem, hogy
valami új, izgalmas és tartalmasabb várhat ezután rám. Hiszen mindenem megvolt
eddig - pénz, munka, karrier, normális férj, barátok... Boldognak kellett volna
lennem, de nem voltam az. Csak annak hittem magam. Azon a hétvégén Brüsszelben
valami olyanból kaptam ízelítőt, ami azt súgta, igenis létezhet nagyobb
boldogság annál, amiről eddig az életem szólt. Ezek után lehetetlenség lett
volna, hogy képes leszek visszalépni a régi életembe. Nem akartam azt hinni,
hogy Ákos miatt történt ez az egész. Furcsa, kellemes érzések kezdtek a
szívemben életre kelni, ahogy rá gondoltam, de nem voltam biztos abban, hogy
végül miatta hoztam meg a döntést Gábor kapcsán. Neki csak az elindítónak
kellett lennie, nem szerethettem bele házasságban egy másik férfiba...
Beleszeretni? Biztos vagyok abban, hogy ez az? Annyira gyerek voltam még,
amikor egyszer azt hittem, hogy szerelmes vagyok... Egyáltalán mi a szerelem?
Honnan tudhatjuk, hogy azok vagyunk? Vajon valaha választ kapok majd erre az
1000 dolláros kérdésre? Ki tudja...
Éreztem, hogy egyre jobban elnehezülnek a pilláim és már
alig bírok gondolkozni. Pedig még rengeteg dolog nyomasztott és sok mindent át
akartam gondolni. De nem ment... Egyre biztosabban éreztem, hogy egy gyengéd
köd telepszik rám és szép lassan álomba ringat.
Másnap reggel furcsamód fitten és kipihentem ébredtem. Ennek
az okát nem igazán értettem, mert nem aludtam valami sokat. Végül nyugodtan
elkészültem és kicsit görcsbe rándult gyomorral mentem be a céghez.
Időben beértem a munkahelyemre és örültem, hogy nem várt
semmilyen halaszthatatlan munka az asztalomon. Próbáltam erőt venni magamon és
úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, ideje, hogy megkeressem Ákost és
beszéljek vele. Nem azért akartam zaklatni, hogy elmondjam neki, hogy végre a
sarkamra álltam és a férjem után repültem Amszterdamba, hogy megmondjam neki,
elválok. Tisztán emlékeztem, hogy milyen helyzetben hagytam itt hétfőn... Mivel
tegnap este alaposan átgondoltam mindent, úgy döntöttem, hogy mielőbb
bocsánatot kérek tőle. Fogalmam sincs, hogy miként simította el a dolgokat, ha
egyáltalán sikerült neki. Túl feszült voltam már emiatt, ezért nem akartam
tovább várni, elindultam Ákoshoz.
Mély levegőt vettem, amikor végre az ajtaja elé értem és
kopogtattam. Próbáltam nyugodt lenni, de alig ment... Féltem attól, amit az
engedetlenségem miatt kaphatok. Összeszorult a szívem, amikor Ákos kiszólt az
irodából, hogy bemehetek. Lassan nyomtam le a kilincset és egy örökkévalóságnak
tűnt, mire végre betettem a lábam az irodájába. A félelmeim nem csökkentek,
hanem inkább még jobban nőttek, amikor szembe találtam magam a döbbent
tekintetével. Talán csak nem hitte, hogy ilyen hamar meggyógyulok az
állítólagos betegségemből, ezért nem tudta mire vélni a mai korai látogatásomat.
Vagy nem tévedtem és nagyon is haragszik rám, és nem hitte, hogy ezek után még
be merem tenni a lábam a céghez...
- Jó reggelt - köszöntem neki halkan és miután becsuktam
magam mögött az ajtót, nehéz szívvel az asztalához sétáltam, majd lassan
leültem elé a székre. Ő még mindig döbbenten nézett rám, amit egyszerűen nem
tudtam hova tenni, és egyre jobban növelte a belül már majd szétfeszítő
félelmeimet.
- Jó reggelt! - szólalt meg nagy sokára, majd felvont
szemöldökkel nézett vissza rám.
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak neki... Most, hogy
itt ültem előtte, olyan kilátástalannak és reménytelennek éreztem mindent.
Csalódott és mérges rám... De meg kell próbálnom legalább a bocsánatát
elnyerni. Hibáztam és nem fogok kibújni a felelősség alól.
- Tudom, tudom, sajnálom - mondtam őszintén bánva azt, hogy
ilyen helyzetbe hoztam, majd szó nélkül cserben hagytam. - Nincs mentségem
arra, amiért eljárt a szám hétfőn, tudom, hogy nem akartad nyilvánosságra hozni
Tamás ügyét.
- Elsimítottam - mondta kimérten, de továbbra is figyelmesen
engem fürkészett. Nagyon rosszul esett, hogy ismét ennyire távolságtartó velem,
de teljesen jogosan tette ezt. Megérdemlem...
- Sajnálom azt is, hogy úgy elrohantam... - folytattam
tovább a hibáim sorolását, hátha ezzel a munkámat még megmenthetem. Abban már
nem is mertem bízni, hogy fontos vagyok még neki. Már tisztában voltam azzal,
hogy ő jobbat érdemel nálam és erre halványan ugyan, de csütörtökön tett is
utalást.
- Semmi baj - mondta feszülten. - Nem voltál jól, megértem.
- Nem, igazából nem voltam beteg, csak... - kezdtem bele
bűntudattól gyötörten, de azonnal elszorult a torkom, mert tudtam, hogy itt az
ideje, hogy színt valljak neki, még ha ezt eredetileg nem is terveztem. Nem
akartam az utazásom elmondani neki, mert úgy éreztem, hogy már egyáltalán nem
érdekli az, hogy mi van velem. Múlt hét csütörtökön világosan a tudtomra adta,
hogy ő ebből az egészből így nem kér.
- Csak? - kérdezte tőlem egyre feszültebben. A szemeiben
félelmet láttam, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni, nem értettem. Dühösnek
kellene lennie rám, e helyet viszont félelem ül a szemeiben? De hát... Talán
aggódott értem? Egy pillanatra óriásit dobbant a szívem, ahogy egy aprócska
reménysugár éledt fel benne. Létezhet az, hogy még érdekli, hogy mi van velem? Te
jó ég, amikor elmentem akkor, azt mondtam, hogy rosszul lettem és beteg vagyok.
Végig sem gondoltam, hogy a kettőnk közt történtek után, talán aggódhat értem.
- Egyszerűen el kellett mennem, mert... - kezdtem bele, de a
bűntudat annyira fojtogatott most, hogy már szabályosan rettegtem elmondani
neki az igazat. - Ne haragudj, nem gondoltam, hogy emiatt aggódni fogsz.
- Aggódni? - kérdezte felvont szemöldökkel és különös éllel
a hangjában. Görcsös fájdalom mart a szívembe, és alig voltam képes felfogni,
hogy miért... Az a stílus, ahogy megszólalt... És ahogy rám néz most... Fáj...
- Nem, Gitta, végül is mi okom lett volna aggódni érted? Semmi, igaz? -
kérdezte gúnyosan. Soha nem beszélt még így velem, ezért a döbbent
arckifejezésemen kívül semmi mással nem tudtam válaszolni a kérdésére. A szívem
még mindig fájt és egyre jobban kétségbe ejtett ez az érzés. Túlságosan fontos
nekem és túlságosan sokat jelentenek nekem a szavai.
- Nos? Miért is kellett volna aggódnom? - folytatta tovább
ugyanabban a stílusban. - Elpattant nálad a húr, a cég vezetői közt elszóltad
magad, veszélybe sodorva ezzel az egész nyomozást és mindkettőnk állását, majd hirtelen
elviharzottál, amivel csak még jobban összezavartál mindenkit. Ráadásul engem
is sikeresen megleptél annyira, hogy Gittának szólítottalak - zúdította rám
sorban, amik nyomasztották. Látszólag egy kicsit megnyugodott, mert mély
levegőt vett és kevesebb éllel a szavában végül folytatta. - De ez persze nem a
te hibád, ez az én saram... Azon csodálkozok, hogy még nem pletykálnak rólunk.
Bár jelen helyzetben, inkább a terhességed az, amin jót csámcsognak - tette
hozzá keserűen.
Egy pillanatra levegőt sem bírtam venni, mert azt hittem,
hogy rosszul hallok. Döbbenten és kérdőn néztem rá, de ő látszólag nem akarta kifejteni
ezt. A szemeiben lévő fájdalom és keserűség most hirtelen értelmet kapott, ami
nekem abban a pillanatban egyet jelentett a reménnyel. Talán mégse utált meg...
De várjunk csak, ez az egész... Azt hiszi, hogy terhes vagyok? Micsoda?! De
hát... Ráadásul a cégen belül terjesztik ezt rólam? De miért? Semmi okuk nincs
rá, mert...
A felismerés, mint a villám csapott belém. A hétfői hirtelen
rosszullétem... A kiborulásom... Aztán a betegszabadság... Mind-mind remekül
passzolnak a terhesség elfogadható tünetei közé, és én erre még csak nem is
gondoltam.
- De Ákos... - kezdtem bele halkan. - Tudom, hogy
félreérthető voltam, de... Nem vagyok terhes.
Egy pillanatig értetlenül nézett rám, mintha nem lenne
biztos abban, hogy jól hallotta, amit mondtam. Lassan teltek a másodpercek,
mire láttam rajta, hogy végre felfogta azt, amit mondtam. Óvatosan felengedett
a feszült arca, majd mély levegőt vett, a két kezével az asztalára könyökölt és
a tenyerébe hajtotta a fejét. Néma csendben és értetlenül néztem a szemem elé
táruló látványt. Most már egyszerűen semmit sem értettem... Nem lehet, hogy még
mindig fontos vagyok neki... Múlt hét csütörtökön szinte gondolkodás nélkül
kiadta az utam...
- Jól vagy? - kérdeztem tőle halkan és óvatosan hozzáértem a
karjához.
- Persze - vágta rá habozás nélkül, majd leengedte a kezeit
és bűnbánóan rám nézett. - Ne haragudj, nem szabadna, hogy ez megnyugvással
töltsön el, elvégre is egy gyermek...
Még a szó is belém fagyott, amikor végre megvilágosodtam és
biztossá vált számomra is, hogy még mindig fontos vagyok neki. Itt hagytam egy
nagy zűrben, eltűntem két napra, és ő mindvégig azt hitte, hogy kettőnk közt az
utolsó remények is elszálltak. Szóval ő mégiscsak reménykedett kettőnkben... Azt
hitte, hogy babát várok a férjemtől és ezzel végleg elveszített engem... A
meggondolatlan tetteimnek csak most éreztem meg a súlyát. Felelőtlen voltam és
nem gondoltam végig, hogy másokra hogyan hatnak a döntéseim. Bele se merek
gondolni, hogy mit élt át Ákos két napig, miközben ebben a tudatban kellett
élnie... A Brüsszelben történtek után pontosan tudtam, hogy milyen sokat
jelentek neki és egy ostoba kis szóváltás miatt azt hittem, hogy mindez elmúlt
a részéről...
Végig sem gondoltam, hogy milyen fájdalmat okozhatok neki...
Bárcsak kitörölhetném az elmúlt két napot... Ha ezt előre tudom, akkor inkább
türelmesen megvárom míg Gábor hazarepül. Ezek után tartozok neki annyival, hogy
mindent elmondok neki arról, ami miatt eltűntem két napra.
- Nem kell mentegetőznöd, megértelek - szólaltam meg végül
csendesen. - Nem akarok Gábortól gyereket és nem is lesz tőle - mondtam nagyot
sóhajtva, majd úgy döntöttem, hogy nem húzom tovább az időt, elmondom neki az
igazat. - Nem akartam ezzel rád rontani, de az iménti beszélgetésünk miatt azt
hiszem, el kell mondanom, hogy valójában mit csináltam a betegszabadságom
alatt. Még aznap Amszterdamba repültem Gábor után, mert egyszerűen nem bírtam
volna jövő hét hétfőig várni a beszélgetéssel. Elmondtam neki, hogy részemről
véget ért a házasságunk.
- Tessék? - kérdezte Ákos döbbenten. Nem egészen erre a
reakciójára számítottam, de ha jobban belegondolok, talán érthető volt. Sokáig
bizonytalan voltam, Gábor mellett döntöttem, most meg hirtelen utána repültem,
hogy bejelentsem a válásunkat. Talán minden másra számított, de egy ilyen fajta
gyors fordulatra nem. Ráadásul most tudta meg, hogy nem hogy terhes nem vagyok,
de beteg sem voltam, így érthető, hogy ez már sok volt neki.
- Igen, jól hallottad. Tudom, hogy szokatlan és talán nem
így kellett volna, de képtelen voltam tovább ilyen kételyek közt élni. Annyira
kikészített ez a helyzet, hogy a megbeszélésen is emiatt voltam felelőtlen.
- És ő ezt hogy fogadta? - kérdezte tőlem halkan.
- Hát... Fogalmazzunk úgy, hogy nem fogta fel azt, amit
mondtam neki - feleltem keserűen. - Azt hiszi, hogy csak egy újabb hiszti, amit
majd kialszok és mire hazajön, minden a régi lesz, úgy mint ahogy eddig is
volt.
- És? Így lesz? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Nem, dehogy! - vágtam rá mérgesen, mert közben akaratlanul
is eszembe jutottak Gábor reakciói. Még mindig dühített, hogy annyira
félvállról vette a mondandómat és nem érdekelte az, hogy mit akarok. Mintha
teljesen értelmetlen lett volna az, hogy utána mentem és ezeket elmondtam
neki... - Fel sem akarta fogni az indokaimat, nem érdekelték az érzéseim.
Akkora egy felfújt hólyag volt, hogy még fel is képeltem.
- Ez nem meglepő tőled - mondta szelíden, mire én döbbenten
néztem rá. Megtört a jég és végre felengedett? Annyira hihetetlennek tűnt amit
láttam, de mégis ezt érzékeltem a szavaiból és abból, ahogy rám nézett.
Azonnal elnevettem magam, amikor megláttam egy apró mosolyt
a szája szegletében. Ezzel a nevetéssel szakadt fel bennem minden félelem, amit
magammal cipeltem és rajtam volt, amikor beléptem az irodája ajtaján.
Tévedtem... Nem haragszik rám és talán tényleg megbocsátott.
A szemébe néztem, ahonnan már tovatűnt a fájdalom, a
keserűség és a csalódottság. Ismét csak a régi, kedves csillogás volt bennük,
ami minden alkalommal rabul ejtett. A mosoly még mindig ott volt a szája
szegletében, ami teljesen magával ragadott. És lám, minden ott folytatódik,
ahol abba maradt... Ismét az ujja köré fog csavarni...
- Látom végre megnyugodtál - mondtam szem forgatva, mire egy
még szélesebb mosoly terült el az arcán.
- Nem lehet rajtad kiigazodni, úgy viselkedsz néha, mintha a
világ összedőlt volna, halálra rémítve ezzel engem is. Még jó, hogy végre
megnyugodtam. Vagy nem kéne? - kérdezte kedvesen.
- De igen, ideje volt. Egy valamit viszont nem értek -
mondtam elgondolkodva. Sehogy sem hagyott nyugodni a dolog, ezért úgy
döntöttem, hogy inkább rákérdezek. - Miből gondoltad, hogy terhes vagyok?
Ákos nagy levegőt vett, majd ismét elkomorult az arca,
mintha visszacsöppent volna abba a fájdalmas múltba, amiben ezzel a keserű
tudattal kellett élnie két napig.
- Miután kirohantál az irodából az egyik alosztályvezetőnek
volt egy csípős megjegyzése. Nem akarom szó szerint visszaidézni, a lényeg az
volt finoman fogalmazva, hogy biztosan terhes vagy, mert már régóta ezzel
nyaggat a férjed.
- De ők ezt honnan tudják? - kérdeztem tőle értetlenül.
- Szóval így van? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
- Igen, de most nem ez a lényeg. Szóval? Van valami
sejtésed, hogy honnan tudhatják ezt?
- Nem Gitta, fogalmam sincs - mondta fejcsóválva. -
Szerencsére Melinda letorkolta és így hamar visszazökkent minden a megfelelő
medrébe. Ezután megerősítettem a szavaidat, miszerint Tamás sikkasztott, és
elmondtam, hogy a vizsgálatra való tekintettel arra kértelek, hogy ezt ne mondd
el senkinek. Viszont a túlzott elégedetlenség miatt, sajnos ezt nem lehetett
tovább titokban tartani. Megnyugtattam őket, hogy nem fog téged semmilyen
hátrány érni azért, mert végül elszóltad magad, szóval sikerült megfelelően
kezelnem a káoszt, amit rám hagytál.
- És ezután mindenki lenyugodott? - kérdeztem tőle
bűnbánóan, és reméltem, hogy valóban képes volt megbocsátani nekem ezért az
elszólásomért. Egy pillanatra elmosolyodott az arcom látva, majd kedvesen, a
várt harag és düh nélkül folytatta.
- Természetesen nem. Nagy volt a zúgolódás, főleg Tamás
barátai között. Úgy láttam meglepte őket a dolog. Néhányuk viszont úgy hitte ezután
is, hogy ez biztos csak félreértés. Végül lehiggadtak, én meg mint a főnökük
megparancsoltam nekik, hogy ez az információ maradjon a tárgyaló falain belül.
- Szerinted betartják? - kérdeztem szem forgatva.
- Természetesen nem, de azért egy kicsit rájuk ijesztettem,
szóval sokan csendben maradnak majd - mondta elmosolyodva, amire nem tudtam nem
egy mosollyal megajándékozni. Remekül megoldotta a helyzetet.
- Haragszol rám? - kérdeztem tőle halkan, visszaterelve a
témát arra, ami valójában nyomasztott mindvégig.
- Miért tenném Gitta? - kérdezte fejcsóválva.
Az arca szelíd és kedves volt, és pontosan azt jutatta
eszembe, amit talán most nem kellett volna. Elmerengve néztem őt, és éreztem,
hogy a kellemes forróság újra visszaköltözik a szívembe. Ismét felszabadultnak
láttam őt, önmagát adta mellettem és az állandó mélabú is tovatűnt az arcáról.
A maszkját a fiókba tette most, amiért nagyon hálás voltam neki. Csak az az
ember ült most előttem, akinek a tüzes tekintete rabul ejtett, és akinek a
csókja megperzselte a szívemet, és...
- Gitta? - kérdezte tőlem halkan, mire hirtelen magamhoz
tértem.
- Ne haragudj, csak... - elmosolyodtam és úgy döntöttem,
hogy inkább nem mondom el neki, hogy ismét mennyire a hatása alá kerültem.
- Csak? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Semmiség - vágtam rá zavartan, majd felpattantam a székből.
- Ne haragudj, mennem kell vissza dolgozni.
Szinte fájt még a gondolata is, hogy eltávolodok tőle, de
tudtam, hogy nem maradhatok tovább. Ismét kezdek elgyengülni és egyre
határozottabban éreztem, hogy felizzik a vérem az ereimben.
Alig tudtam tenni két lépést, amikor hirtelen megéreztem
Ákos kezének szorítását a karomon. Mire ezt felfoghattam volna, máris maga felé
rántott és óvatlanul a mellkasának ütköztem. Azt hiszem, hogy arra ő sem számított,
hogy ezzel a mozdulatával túl közel kerülünk majd egymáshoz. Erre tudtam
következtetni abból, hogy ő is ugyanolyan döbbenten nézett rám, mint én rá.
Ott állt előttem alig néhány centiméterre, és... Nem láttam.
Egyszerűen semmit sem láttam magam előtt, csak a boldogságtól csillogó szemeket,
amikből olyan sokat kaphattam Brüsszelben. Brüsszel... Mennyire szép és jó volt
ott minden! Mennyire boldog voltam akkor vele! Most, hogy döntöttem a
házasságom kapcsán, végre engedtem, hogy ez az érzés bűntudat nélkül átjárja a
szívemet.
Ákos annyira közel volt hozzám, hogy tisztán éreztem a
bódító illatát és a lehelete édes ízét. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy
megőrülök, ha nem kapok ismét a csókjából. Ő is így érezhetett, mert azonnal
hátrább lépett tőlem és elengedte a karom.
- Ne haragudj, csak azt akartam mondani, hogy örülök, hogy
végre jobban vagy - mondta zavartan, mintha máris megbánta volna, hogy
közeledett felém. Fájdalom járta át a szívem, amiért visszatáncolt, de tudtam
hogy igaza van. Még túl friss a Gáborral való szakításom, és még semmi sincs
tisztázva... Ráadásul a munkahelyünkön vagyunk...
Mély levegőt vettem, és erőt gyűjtöttem, hogy magára tudjam
most hagyni. Olyan érzés volt, mintha mágnesként vonzott volna magához, én
pedig mégis próbáltam volna erővel elszakadni tőle. Görcsbe rándult tőle a
szívem, de muszáj volt megtennem... Fogalmam sincs, hogy honnan volt hozzá
erőm...
- Köszönöm Ákos - mondtam elszoruló torokkal, majd még egy
lépést hátráltam tőle. Magam sem tudom, hogy valójában mit köszöntem neki...
Azt hogy megbocsátott? Vagy hogy aggódott értem? Vagy talán azt, hogy volt
ereje hátrébb lépni, esélyt adva nekem ezzel arra, hogy magára hagyjam?
Talán olyanok voltunk egymásnak, mint egy tükör, mert
ugyanazt a fájdalmat véltem felfedezni a szemében, amit ő az enyémben
láthatott. Mindkettőnknek fájt, hogy nem kaphat egyikünk sem többet, pedig majd
megőrülünk a másik közelségért... Most már kristálytisztán láttam rajta azt a
törődést, szeretetet és kedvességet, amit legutóbb Brüsszelben kaptam tőle.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő volt, mire nagy nehezen végre
sikerült lépésről lépésre az ajtóig hátrálnom... Újra felgyulladt köztünk az az
apró szikra, és az a gát, ami eddig visszatartott minket és elnyomtuk miatta az
érzéseinket, mintha tovaszállt volna. E nélkül pedig szinte lehetetlennek tűnt,
hogy valaha is el fogom érni azt az ajtót. De muszáj volt... Minden egyes lépés
az ajtóhoz maga volt a fájdalom... Mikor a hátam mögé nyúltam és megfogtam a
kilincset erősen lehunytam a szemem és próbáltam összeszedni magam, hogy
lenyomjam. Nem tudom miért haboztam ennyi ideig... Talán belül azért fohászkodtam,
hogy Ákos gyengüljön el és mielőtt lenyomnám a kilincset öleljen magához és
ajándékozzon meg az édes, tűzforró csókjával. Még a gondolatba is
beleborzongtam és egy pillanatra azt éreztem, mintha tényleg az ajkamon égne a
mámorító csókja.
Egy fájdalmas pillanat volt, amikor rájöttem, hogy ez csak
egy érzéki csalódás volt, és a csókja csak álom volt... Kinyitottam a szemem és
láttam, hogy ugyanott áll, ahol hagytam...
Az a csók... Úgy éreztem, hogy képtelen lennék tovább
küzdeni, ezért végül utolsó erőmet összeszedve gyorsan lenyomtam a kilincset,
és mire észbe kaptam volna, már a folyosón voltam.
Alig tudtam kontrollálni magam, mert úgy mentem végig a
folyosón az irodám felé, mint akit fejbe vágtak. Csak hittem, hogy a Gáborral
való tisztázás után könnyebb lesz minden... Dehogy lett az! Itt vagyok most a
munkahelyemen és úgy sétálok az irodám felé, mint egy holdkóros, aki
megzavarodott. Talán így is van, megzavarodtam... Az a kék szempár ismét
megbabonázott és elvette az eszem...
Újra eszembe jutott Brüsszel és azok a csókok... Forró
ölelések... Lágy érintések... Kéjes sóhajok... Egész testemben lángra gyúltam
és fogalmam sincs, hogy honnan volt erőm ahhoz, hogy ne rohanjak vissza hozzá.
Részemről már semmi visszatartó erő nem volt. Csak az, hogy hivatalosan és
gyakorlatilag még mindig Gáborhoz tartozok... Ráadásul ez nem egy gyors
folyamat, és közben nem köthetek ki azonnal valaki másnak a karjaiban... De ha
már megtettem? Nem, nem, nem csaltam meg Gábort, és mivel nem sikerült még
teljesen megegyeznünk a válásban, nem léphetek Ákos felé. És ő sem felém...
Ezért volt ereje visszafogni magát... Arról nem is beszélve, hogy a
munkahelyünkön vagyunk, és nem kockáztatjuk az állásunkat sem.
Igyekeztem végre visszanyerni a józan eszem, de alig-alig
ment. Újra és újra a meg nem történt ölelésen és csókon járt az eszem, és
lelkileg még mindig abban az irodában voltam. Alig tudott tudatosulni bennem,
hogy végül sikerült eljutnom az irodámba és út közben szerencsésen elkerült
mindenki. Vagy csak én nem vettem észre magam körül senkit...
Azonnal az asztalomhoz sétáltam és leültem a székembe. A
fejemet a kezemre támasztottam és közben mosolyogva megráztam. Ilyen nincs...
Ákos teljesen elvette az eszem... Megőrülök érte! Az erőm egyre fogy, és
fogalmam sincs, hogy meddig leszek képes távol tartani magam tőle. Ráadásul ez
neki is alig-alig megy... Mi lesz így velünk?
Sajnálom, hogy 2 hetet kell várni, mert már igazán beindult a történet és eddig nagyon tetszik. Nagyon tetszett ahogy bemutattad Gitta változását. Várom a további részeket! Én annak is örülnék, ha hetente többször jönne új fejezet! :)
VálaszTörlésNagyon jó írás, további sok sikert hozzá!
Igen, kezdünk beindulni, de sajnos azért is kell ez a két hét "pihenő" mert kicsit meg is vagyok akadva a történettel és nem tudom, hogy beérem-e magam vele... Valahogy nem megy most ez a történet...:S De igyekszek majd magam összeszedni.:)
VálaszTörlésPróbáld meg összeszedni magad! :) Kérlek! :)
TörlésRemélem sikerül :)
Igyekszek majd.:) Most "sajnos" más történet köt le teljesen és ilyenkor van, hogy nem tudok másra koncentrálni... De annyit erőt és biztatást adsz nekem mindig a szavaiddal, hogy úgy érzem új lendületet fogok kapni ehhez a történethez is.:)
Törlés