Morwen - Egy új kezdet 36.-39. fejezet

Sziasztok!

Gyorsan a végére értünk, nem? :) Utolsó turnus, és következik a második rész. A jövő héten. :) De addig is, jó olvasást a befejezéshez. :)

Morwen

**********************

36. fejezet

Nem érzékeltem magam körül a külvilágot. Mintha a távolból Emma hangját hallottam volna.

- Dávid. Dávid. Dávid kérlek ébredj.

Ébredjek? Miért ébredjek? Hiszen nem is alszok. Mi ez az egész? Vagy tényleg alszok? Emma hangja egyre közelebbről szólt, amit egyáltalán nem értettem. Messziről kiabál hozzám, hogy ébredjek fel, utána pedig egyre közelebb jön és úgy szólongat? Mi ez az egész? És egyáltalán hol vagyok. És az a sírás… Vanda? De hát miért sír? Miért nem alszik?

- Dávid. Dávid. Kérlek.

Emma hangja egyre kétségbeesettebb lett, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni. Talán szólnom kellene. De ha nem alszok, akkor miért nem felelek neki? Egyre tisztultak a gondolataim és áramütésként ért a felismerés, hogy hol is vagyok. Vanda sír, Emma pedig teljesen ki van borulva. Hát nem álom volt? Lassan kúsztak vissza a fejembe a gondolatok az elmúlt két napról. Anyuéknál töltöttük a napot, aztán este hazaindultunk… De nem érkeztünk meg. A baleset… Maga a pokol volt, amikor végleg tudatosult bennem, hogy ez valóban megtörtént. Emma és Vanda! Meg kell őket védenem! Fel kell ébrednem!

Egyre tisztultak a gondolataim és próbáltam visszavenni az irányítást a testem felett. Sikerült megmozdítani a fejem. Ez az, sikerülni fog! 

- Dávid. Hallasz engem? Dávid?

Mintha egy örökkévalóság lett volna, mire tudtam parancsolni a szemeimnek, hogy kinyissam őket.

- Emma? - éreztem, hogy az én szám mozog, de a hang ami elhagyta azt, nem ismertem fel.

- Igen, én vagyok az. Dávid, hogy vagy? Fáj valamid? Hogy érzed magad?

Mintha valami borzasztóan nehezet kérdezett volna tőlem Emma, pedig egy kis részem tudta, hogy ez egyáltalán nem így van. Hogy vagyok? Mint akin átgázolt egy vonat. A helyzetünket tekintve, sajnos nem is volt olyan lehetetlen ez az érzés. Fáj valamim? Persze, hogy fáj, a jobb lábam mintha fejszével trancsíroznák. De nem voltam képes lenézni a lábamra. A légzsák is takart még és a fejem sem bírtam túlzott mozgásra bírni. Nem akarom Emmát megijeszteni, higgadtnak kell maradnia, rendbe kell jönniük, én nem számítok. Én hibáztam és megérdemlem, ami velem történt. Behunytam a szemem, mert őrjítő volt a fájdalom.

- Megvagyok. Vanda?

- Úgy látom jól van, csak nagyon sír. Megpróbálok kiszállni és kiveszem őt, aztán neked is segítek.

- Nem, Vandát vedd ki. Nekem azt hiszem eltört a lábam.

Nem bírtam tovább hazudni, úgy éreztem, hogy jobb ha tudja Emma, hogy miért nem tudok mozdulni. Képtelen vagyok így segíteni nekik. Emma nem szólt semmit és kezdtem aggódni. Lassan kinyitottam a szemem és összeszorult a szívem, amikor megláttam, hogy mennyire kétségbeesett.

- Nem, nem, biztosan tévedsz. Azonnal kiszállok és hívom a mentőket. Nem lesz semmi gond.

- Rendben. Hiszek neked. Nem lesz baj.

Láttam, ahogy Emma nehezen kikapcsolja az övét és megpróbál kiszállni az autóból. Látszólag semmi baja nem volt, de egész testében remegett. Hallottam amint megkerüli az autót és kinyitja Vanda ajtaját. Még mindig keservesen sírt. Tovább fohászkodtam magamban, hogy ne legyen semmi baja. Bíztam abban, hogy csak megrémült.

Emma mellém lépett és megpróbálta kinyitni az ajtómat. Nehezen felé fordultam és láttam ahogy szinte már sírva próbálja kinyitni. Tudtam, hogy nem fog sikerülni neki, mert össze volt roncsolódva az ajtó és az autó bal orra. Ezért törhetett el a lábam is. Egyszer csak mégis sikerült kinyitnia az ajtót, amibe az egész kocsi beleremegett és én is. Akaratom ellenére felszisszentem, ahogy végigsöpört rajtam a lábamból kiinduló fájdalom.

Emma egy pillanatra elkapta a tekintetét rólam, és akkor tudtam, hogy nagy baj van. De egyszerűen nem tudott ez érdekelni. Ők jól voltak, és ennyi nekem bőven elég volt. Emma mély levegőt vett, visszafordult hozzám, de ekkor egy távoli hang ütötte meg a fülünket. Emma a hang irányába kapta a fejét, és próbált fókuszálni az érkező idegen férfira.

- Hölgyem. Hölgyem. Jól vannak? Istenem úgy sajnálom. Egy kerékpáros volt kivilágítatlanul az úton és ezért kellett félrekapnom a kormányt, hirtelen nem gondoltam arra, hogy közben én meglököm magukat. A mentőket már hívtam, nemsokára itt lesznek. Tudok segíteni?

Szóval ezért történt az egész… Miért mindig a vétlenek isszák meg a levét mások felelőtlenségének? Vétlenek? Nem, én nem voltam az, hibáztam és ezért megérdemlem a fájdalmat és Emma gyűlöletét.

- Kérem fogja meg a kislányom. Segítenem kell a barátomnak. - mondta Emma kétségbeesetten és láttam, hogy a még mindig keservesen síró Vandát átteszi a férfi kezébe. Levette a kardigánját és óvatosan a fejemhez nyomta és elkezdte törölgetni. Nem értettem, hogy miért teszi ezt, egyáltalán nem fájt a fejem. Aztán hirtelen felszisszentem, és akkor megértettem, hogy valószínűleg a fejem is bevertem. Emmára pillantottam, aki próbált mély levegőt venni és közben sűrűn záporoztak a könnyei. Hirtelen összeállt a kép. Nagyon vérezhet a fejem, mert Emma nem bírja a vért. Féltem, hogy el fog ájulni, de olyan kitartást és határozottságot láttam a könnyein keresztül is a szemén, amitől összeszorult a szívem.

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és akkor éreztem, hogy nedves forróság önti el az arcom. Hogy lehetek ennyire gyenge most? Nem tehetem ezt, most nem. Nem elég, hogy veszélybe sodortam őket, még össze is török, hogy végül engem sajnáljanak? Nem tehetem ezt, Emmának inkább tiszta erőből püfölnie kellene, amiért ezt tettem velük.

- Sajnálom. Nem érdemellek meg titeket. Majdnem meghaltunk miattam.

- Ssh, semmi baj nincsen, mi jól vagyunk és ne beszélj butaságokat. Ne foglalkozz most semmivel, csak szedd össze magad. Minden rendben lesz. Ne ess kétségbe, jól vagyunk. Nem a te hibád volt.

A hangja remegett, de mégis felfedezni véltem benne a magabiztosságot. Nem engedi meg magának, hogy magába roskadjon. Most is törődik velem és talán szeret is még, amit én egyáltalán nem érdemlek meg.

Messziről mintha szirénák hangját hallottam volna. Ilyen hamar ideértek? Eszembe jutott, hogy már közel jártunk Pesthez, és talán ez volt a nagy szerencsénk. Egyre közelebbről hallottam a hangjukat, míg végül elnémultak. Szapora lépteket hallottam, majd végül megláttam a hozzá tartozó alakokat is. Az egyik férfi megfogta Emma karját és óvatosan elhúzta mellőlem, hogy a másik oda tudjon jönni hozzám. Nem figyeltem mit csinál, csak Emmát néztem, akit a másik faggatott.

- Mi történt? Ki sérült meg? - kérdezte tőle aggódva.

- A párom. Azt hiszem eltört a lába. A lányom pedig még mindig sír, pedig nem lett semmi baja látszólag. Ennyire megijedt volna?

- Ön is a kocsiban ült hölgyem?

- Igen.

- Akkor kérem fáradjon a mentőhöz, a babával együtt. Az úrról majd mi gondoskodunk.

- De.... - ellenkezni próbált Emma, de a szavába vágott a férfi.

- Kérem, mindent megteszünk, ne aggódjon. Menjen most a babával a kocsihoz. - mondta neki határozottan a férfi, mire Emma végül nehezen, de engedelmeskedett.

- Rendben.

Még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett rám, az arcán a bűntudatot véltem felfedezni. Nem, nem lehet bűntudata, neki nincs rá oka, hogy ezt érezze. Átvette az idegen kezéből Vandát, majd elindult abba az irányba, ahonnan a két mentős érkezett. A férfi, aki Emmával beszélt, most az idegen felé fordult.

- Ön megsérült?

- Nem, semmi bajom. Én csak segíteni akartam. Nem akartam ezt, de az az ostoba biciklis… Próbáltam elkapni, de olyan részeg volt, hogy fel sem fogta mit ordítottam neki.

- Értem. Kérem, fáradjon vissza a kocsijához, amíg megérkeznek a rendőrök és megírják a jegyzőkönyvet.

A férfi kelletlenül bólintott, majd lassan elsétált tőlünk. Ebben a pillanatban hallottam, hogy felcsendül újra a sziréna és gyorsan elkezdett távolodni tőlünk.

Emma… Vanda… Baj van, nagy baj van. Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja a tőlem távolabb álló férfinak, de még így is kristálytisztán hallottam a szavait.

- Miért mentetek el Tomi? - kérdezte értetlenül a telefonba. - Baj van?

Az arca elkomorult, ami nekem egyet jelentett abban a pillanatban a megsemmisüléssel.

37. fejezet

Alig hallottam a hangját, annyira magamba zuhantam a fájdalomtól. A lábamban hasogató kín semmi volt ahhoz képest, amit a szívemben éreztem ekkor.

- Értem - folytatta gondterhelten. - Persze, most szedjük ki az autóból, Jani még a terepet méri fel. Rendben, a kórházban találkozunk, mi is oda megyünk majd.

- Mi történt? - kérdeztem aggódva tőle.

- Csak elővigyázatosságból bevitték őket a kórházba. Ez rutin eljárás ilyenkor.

Nem bírtam felelni, teljesen magamba roskadtam. Ha bármelyiküknek is baja esik ma… Nem élném azt túl, a bűntudat ölne meg.

- Mi a helyzet Jani?

Az említett férfi, aki még mindig engem és a kocsit vizsgálta nem nézett rá, és úgy felelt.

- Eltört a lába, de talán nem szorult be annyira, hogy fel kéne vágni a kocsit. Amint megérkezik a másik mentő, ki is tudjuk venni, de nem lesz egyszerű. Addig ellátom a sérülést a fején. Máshol nem látom, hogy megsérült volna.

A másik szó nélkül a lábához tette a mentőtáskát, mire Jani lehajolt és kötszert vett a kezébe. Emma felsője még mindig a fejemen volt, amit óvatosan levett rólam, de még így is éreztem, hogy nagy seb lehet rajtam. Nem éreztem a fájdalmat, ahogy tisztította, majd leragasztotta, mert sokkal nagyobb volt az a fájdalom, ami a lábamban lüktetett. Egyre gyengébben éreztem a lábamból induló fájdalmat. Szóval még el is fogom veszíteni… Remek kilátások, de inkább én eltűrök minden szenvedést, csak a családom jól legyen.

A távolból újra felcsendült egy sziréna hangja, ami végül egyre közelebb ért, majd elhallgatott. Újabb rohanó léptek, és még két férfi tűnt fel mellettünk.

- Mi történt? Mit kell tennünk? - kérdezte az egyik Janitól.

- Kivehetjük az autóból, de csak óvatosan, mert nyílt törés van a lábán. Nem tudom bekötni amíg a kocsiban ül. Szerencsére nem veszített sok vért, nem ért artériát a törés.

- Rendben. Engedj oda engem is, és vegyük ki. Laci, készítsétek ide a hordágyat.

A vele érkezett férfi csak bólintott és elrohant, míg ő és Jani kikapcsolták az övemet, és kivágták a légzsákot.

Laci visszaért a hordággyal, mire Janiék óvatosan megfogtak és megpróbáltak kiemelni az autóból.

Azonnal eltűnt a szemem elől minden, csak sötét foltokat láttam és a fájdalmat, ami újra magába húzott. Igyekeztem csendben maradni, de nem bírtam sokáig. Mikor a törött lábam megfogta Jani, hogy ne mozogjon, miközben kiemelnek, keservesen felordítottam.

Már a kezükben voltam és a hordágyra tettek, amikor végre enyhült a kín és ki bírtam nyitni a szemem és a lábamra néztem. Borzalmasan nézett ki, és ha nem fájt volna ennyire, talán a gyomrom is felfordult volna. Egy merő vér volt a nadrágom és egy helyen a csont teljesen kiszakította. Úgy éreztem, hogy ezt már lehetetlen lesz helyrehozni.

Hirtelen eszméltem rá, hogy betettek a mentőbe és abban a pillanatban el is indultunk. Jani valamiféle injekciót adott nekem, de meg sem éreztem a szúrást.

Utána felvágták a nadrágom, majd a lábam vizsgálták. Valamivel megpróbálták rögzíteni, de az újabb fájdalomhullámtól semmit se láttam és nem éreztem, hogy mit tesznek pontosan. Egyszer csak kezdett enyhülni a kín, pont akkor, amikor lassított a mentő. Gondoltam, hogy megérkeztünk, mert óvatosan letakartak nyaktól lefelé, majd kiemeltek a mentőből. Mikor megéreztem az esti hűs levegőt, akkor meghallottam Emma kétségbeesett hangját és egy pillanattal később már mellettem állt és megfogta a kezem.

- Dávid. Dávid.

Maga volt a boldogság, amikor meghallottam a hangját. Az arca egy merő víz volt a könnyektől, de mégis felcsillantak a szemei, amikor rám nézett. Ekkor döbbentem rá, hogy semmi sem változott, nem képes haragudni rám, pedig teljes szívéből gyűlölnie kellene.

- Ti jól vagytok? - szólaltam meg végül rekedten.

Egy pillanatra láttam, hogy zavarba jön és már ekkor tudtam, hogy valami történt.

- Mi jól vagyunk. Most magaddal foglalkozz.

Miért hazudik? Miért nem mondja el, hogy mi a baj? Tudnom kell, el tudom viselni! Jobb, mintha kétségek közt őrlődnék. Neki látszólag nincs baja, de hát akkor…Nem, nem lehet baja neki, azt sose élném túl, ha Vandával lenne valami.

- Vanda? - kérdeztem tőle elszoruló torokkal és megsemmisülten vártam a válaszára.

- Bent van, vigyáznak rá. Te hogy vagy? - felelte gyorsan.

Valóban? Csak vigyáznak rá? Talán Emma csak ki van borulva a történtek, miatt és tényleg nincs semmi bajuk. Egy pillanatra fellélegeztem, végül válaszoltam neki.

- Megmaradok. Csak nagyon kába vagyok.

Ez igaz is volt, de hogy mi lesz a lábammal, azt még én sem tudtam. Hirtelen rájöttem, hogy már nem is érzem a fájdalmat, nem érzem a lábam. Hát vége? Nem törhetek össze, nem mutathatom ezt Emmának. Végig fogta a kezem míg beértünk az épületbe, de hamar leszakadt rólunk, mert a vizsgálóba már nem engedték be.

Egy ötven év körüli kedves doktor lépett hozzám.

- Jó estét uram. - köszönt kedvesen és bizalom gerjesztően. - Én vagyok az orvosa. A lába nagyon csúnyán eltört ezért meg kell műtenünk. Nincs mitől tartania, ez egy rutin műtét az ilyen esetekben.

- Tehát nem veszítem el a lábam? - kérdeztem döbbenten.

- Nem dehogy. A fájdalmai biztosan enyhültek a morfiumtól, ezért hihette azt, hogy baj van. De nem kell aggódnia. Ezeket a papírokat alá kell írnia, hogy beleegyezik a műtétbe. De mivel elég kábult, alá kell írnia egy hozzátartozójának is.

Szó nélkül aláírtam az elém tett papírokat, majd az orvosra néztem.

- A barátnőm is itt van a kórházban, a lányommal van. Kérem írassa alá vele a papírokat.

- De nem hozzátartozó, és…

- Nekem nincs nála fontosabb a Földön, és hamarosan elveszem.

Igen… Ha ennek vége, és Emma megbocsát, akkor nem fogok tovább habozni. Soha többé nem eshet bajuk és mindent meg fogok tenni azért, hogy többé soha ne kerüljenek veszélybe.

- Nos, rendben. Az állapotát tekintve és mivel a kislánya anyukája az ő beleegyezése is elegendő lesz - mondta beletörődve az orvos, majd távozott.

Ezalatt egy nővér lépett hozzám és levette a ruháimat, majd letakart egy takaróval. Alig volt időm ráeszmélni, hogy fázok, amikor már vissza is tért az orvos.

- Minden rendben, Elvira kérem, készítsék elő az urat a műtétre. A kettes műtőbe kell mennünk.

- Rendben doktor úr - felelte Elvira, mire újra távozott az orvos.

Elvira mellém lépett és beadott valami injekciót. Szóval ez nem olyan lesz, mint a filmekben szokott lenni. Egy injekció és már alszok is?

- Ne aggódjon, minden rendben lesz. Zsolnay doktor úr az egyik legjobb - mondta kedvesen Elvira, de már alig hallottam a hangját. Ez igen erős altató lehet, minden porcikám perceken belül zsibbadt tőle. Folyamatosan terjedt szét a testemben, legvégül a fejemen kezdtem érezni. Még rémlett, hogy kitolnak a szobából, majd minden elsötétült előttem.

38. fejezet

Mikor felébredtem úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú és mély álomból ébredt. Először nem láttam magam körül semmit, homályos volt a világ, ezért újra be is hunytam a szemem. Nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán ismerős szagok csapták meg az orromat. A kórház megszokott és összetéveszthetetlen szaga beleitta magát az orromba. Tehát nem egy rémálom volt. Összeszorult a szívem, ahogy az emlékek szép lassan magukba szippantottak. Mint egy éles film lepergett előttem az egész baleset és minden, ami azután történt egészen a műtétemig. Lassan kicsordultak a könnyeim, és emésztett a bűntudat.

- Dávid! Kisfiam, hát magadhoz tértél!

Azonnal felpattantak a szemeim, amint meghallottam anyu hangját. Fölém hajolt és sírva megsimogatta az arcom.

- Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva.

Nagyot nyeltem és nem bírtam felelni. Kit érdekel, hogy hogy vagyok, csak Emma és Vanda számít.

- Lényegtelen anyu. Emma és Vanda?

- Vanda jól van, szerencsére csak enyhe agyrázkódása lett. Minden rendben lesz, egy hét múlva már csak egy rossz emlék lesz neki ez az egész. Emma pedig kimerült és sokkot kapott, de jól van. Most alszik.

Egy pillanatra fellélegeztem, de a bűntudat továbbra sem akart múlni.

- Hál Istennek! - sóhajtottam. - Látni akarom őket.

- Nem mehetsz el innen Dávid, nem rég lett vége a műtétednek. Pihenned kell, hogy minél előbb felépülj.

- Nincs nekem semmi bajom, ez semmiség. Értük ennél többet is elviseltem volna. Hibáztam, és az a legkevesebb, hogy én iszom meg ennek a levét.

- Ne mondd ezt Dávid, nem te voltál a felelős. A biciklist elkapták a rendőrök és ő is számíthat büntetésre.

- Eső után köpönyeg, lehettem volna óvatosabb is. - feleltem megtörten és ingerülten.

- Ne hibáztasd magad. Jól vagytok mind, és csak ez a fontos.

Amint ezt kimondta lassan nyitódott az ajtó és Éva lépett be csendesen. Alig bírtam a szemébe nézni, pedig az aggódáson kívül mást nem tükröztek.

- Dávid. Felébredtél, végre. Hogy vagy? - lépett hozzánk aggódva, majd megölelt.

- Gyűlölnöd kellene Éva - mondtam elcsukló hangon.

- Dehogy Dávid, tudom, hogy nem te voltál a hibás. Nem vagy felelőtlen és biztos vagyok abban, hogy nagyon vigyáztál a lányomra és az unokámra.

- Ez nem változtat a dolgokon. - mondtam szigorúan és közben a plafont kezdtem el nézni, mintha az akaratommal elérhettem volna, hogy rám szakad.

- Dávid kérlek, ne emészd magad. Nem a te hibád, és ezt te is pontosan tudod. Mind jól vagytok és csak ez számít - mondta Éva nyugtatóan. - Most visszamegyek Emmához.

Elkaptam a fejem a plafonról és Évára néztem.

- Amint felébred kérlek szólj nekem. Tudni akarom, hogy hogy van.

- Rendben Dávid. Ne idegeskedj, hanem pihenj, rendbe kell jönnöd.

Kimérten bólintottam, majd Éva magunkra hagyott.

- Itt van mindenki, szeretnének meglátogatni. Behívhatom őket?

Anyu szinte könyörgően nézett rám, de én tudtam, hogy most nem esne jól senkinek a társasága. Nincs szükségem a sajnálatra, egyedül akarok most lenni.

- Nem. Most nem kellene. Gyenge vagyok és attól tartok, hogy hamarosan újra elalszok. - feleltem anyunak egy hatalmas gombóccal a torkomon. - Te is menj ki nyugodtan.

- Nem, itt maradok veled.

Kelletlenül beletörődtem, hogy anyu nem fog magamra hagyni. Csak csendben ült mellettem, én pedig a csukott szemhéjamon keresztül bámultam a plafont. Képtelen voltam aludni az idegességtől. Látni szerettem volna Emmát és Vandát, de tudtam, hogy erre esélyem sincs, nem fogják engedni, hogy felkeljek. Csak a türelmetlen várakozás maradt, ami őrjítő volt. A percek borzasztó lassan teltek, bennem a feszültség pedig egyre csak nőtt. Próbáltam feldolgozni azt, ami az elmúlt néhány órában történt velünk, de nem ment. Még aludni sem bírtam volna, mert tudtam, hogy csak a baleset játszódott volna le újra és újra az álmaimban is.

Nagy sokára újra nyílt az ajtó, mire kipattantak a szemeim és azonnal arra kaptam a fejem. A szívem egy óriásit dobbant, amikor Éva mellett megláttam Emmát. Fáradtnak tűnt, de látszólag nem volta rajta sérülés. Hiába láttam őt este, nem voltam biztos abban, hogy jól meg tudtam nézni. Túlságosan kába voltam, és nem bíztam az emlékeimben.

Azonnal felültem az ágyon és nem érdekelt, hogy közben bele nyílalt a fájdalom a lábamba.

Anyu is rögtön felállt és feléjük sétált.

- Emma drágám, jól vagy? - kérdezte tőle, majd átölelte.

- Igen, köszönöm, minden rendben van. - felelte Emma mosolyogva, majd rám nézett. Nem bírtam levenni róla a tekintetem. Csak akkor tűnt fel, hogy anyuék kimentek, amikor csukódott a kórterem ajtaja.

Emma elindult felém, de nem szólt egy szót sem. Teljesen kétségbeestem, féltem attól, ami most következni fog. Teljesen érthető, ha ezután látni sem akar és elhagy majd. Összeszorult a torkom és szinte remegtem belül, miközben vártam, hogy megszólaljon.

Amikor odaért mellém közel hajolt hozzám, végül ösztönösen én is így tettem. Lassan átölelt és a fejét a vállamra hajtotta. Abban a pillanatban megnyugodtam, mert rájöttem, hogy nem akar elhagyni, pedig titkon magamban, talán erre vágytam, hogy ezzel büntessen. Előtört belőlem az az érzés, ami a baleset óta nyomasztott. A trauma… Most fogtam fel igazán, hogy min mentünk keresztül tegnap este. Majdnem elveszítettük egymást, majdnem újra elszakított minket egymástól az élet. Szinte ugyanabban a pillanatban kezdtünk el sírni egymás karjaiban. Összetörtem, pont úgy, ahogy Emma. Ha tegnap bármelyiküket is elveszítettem volna… Nem éltem volna azt túl. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, onnantól kezdve az élet megállt volna számomra.

Percekig csak sírtunk egymás karjában, ami egyszerre volt fájdalmas, de ugyanakkor jól eső forrósággal töltötte el a szívemet. Annyi érzés kavargott bennem abban a percben, hogy nem is értettem, hogy lehetséges ez. Fájdalom, szerelem, bűntudat, félelem, megnyugvás… Hogy lehet ennyi ambivalens érzés bennem? Nem is tudtam, hogy melyikkel foglalkozzak, de végül a bűntudat nyert.

- Annyira, annyira sajnálom. - mondtam végül halkan a fülébe. Emma kibontakozott a karjaimból és a szemembe nézett. Szinte vártam tőle a kegyelem döfést, de olyan szelídség áradt a szemeiből, hogy szinte azonnal megnyugodtam. Lassan letörölte a könnyeimet és közben jólesősen végigsimított az arcomon.

- Dávid, ne, kérlek, ne emészd magad. Ez nem a te hibád volt. Nem te hibáztál.

- De, de igen. Nem vigyáztam rátok eléggé. Ha... Ha... Ha veletek ma történt volna valami. - újabb zokogás lett úrrá rajtam, amint rádöbbentem ezeknek a szavaknak a súlyára. Újra átölelt, én pedig szó nélkül rá hajtottam a fejem.

- Dávid, kérlek, figyelj rám. Nem szabad emésztened magad. Nem tehetsz semmiről sem, ennek így kellett lennie, és már amúgy is megtörtént, a múlt már, a jövőbe kell tekinteni.

- Tudom, de...

- Nem, nincs semmi de. - ellenkezett szelíd hangon, de határozottan. - Most koncentrálj arra, hogy meggyógyulj. Erre van most mindnyájunknak szüksége.

- Rendben. - mondtam beletörődve, majd újra a szemébe néztem. - Te jól vagy? Azt mondták összeestél. Akkor mégiscsak valami bajod lett neked is.

- Nem, nem lett bajom. Csak túl sok volt a megrázkódtatás, ami ért. Sokat aggódtam értetek. De nem ezért ájultam el.

Nem értettem mire céloz. Teljesen tanácstalan voltam és kérdőn néztem rá. De ő mintha zavarban lett volna, kereste a szavakat. Tehát valami mégiscsak történt… De mi? Egyre feszültebb lettem, de végül arrébb helyezkedtem az ágyon és megveregettem magam mellett a helyet, jelezve, hogy üljön le mellém.

Leült mellém velem szembe, de továbbra sem bírt megszólalni. Egyre feszültebb lettem, és már nem bírtam tovább várni.

- Akkor miért? Mi bajod van Emma? - kérdeztem tőle aggódva és elcsukló hangon.

Mély levegőt vett, majd végül folytatta.

- Nincs bajom. Csak nem voltunk pár hete eléggé óvatosak. Babát várok. - tette hozzá mosolyogva, és közben kérdőn fürkészte az arcomat.

Fogalmam sincs mit látott akkor rajtam, mert magam sem tudtam, hogy egyáltalán mit éreztem abban a másodpercben, hogy ezt kimondta. Talán egy kisebb sokkot kaptam, nem bírtam megszólalni. Talán egy perc is eltelt, mire magamhoz tértem, és iszonyatos erővel terjedt szét a szívemből a forróság. Hirtelen magamhoz öleltem Emmát, és sírva szólaltam meg.

- Hogy lehet a bánatban ekkora örömöt kapni? Emma, Emma, én .... Ha neked is bajod lett volna ma, én...

Lágyan kibújt az ölelésemből és szigorúan nézett rám.

- Nem, nem, nem lett bajunk. Jól vagyunk. Mind a négyen. - mondta mosolyogva és bíztatóan, mire én is elmosolyodtam.

- Mindenem odaadtam volna azért a csodáért amit ma kaptam, ebben a szerencsétlenségben. Mindhárman jól vagytok, és Vanda is hamar meggyógyul. Akár mindenem el is törhetett volna, csak ti maradjatok épségben. Az életem is bármikor odaadnám értetek.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajoltam Emma hasához és úgy folytattam. - Szia kicsikém. Tudod apu meg anyu nagyon-nagyon szeret téged, és nagyon-nagyon várunk rád.

Emmára pillantottam, akinek elkezdtek folyni a könnyei és csillogtak a szemei a boldogságtól. Letöröltem a könnyeit és bíztatóan néztem rá.

- Ne sírj Emma, minden rendben van.

- Tudom, nem is azért sírok. Csak meghatódtam.

Újra magamhoz húztam és átöleltem. Végigsimítottam a haját, mire ő ráhajtotta a fejét a vállamra. Nagyon jó érzés volt, hogy így hozzám bújt. Hirtelen furcsa érzés kezdett el kavarogni bennem és nem értettem, hogy mitől van ez. Aztán rájöttem: izgulok. Eljött a megfelelő pillanat, most kell megtennem, még ha az az egy apróság hiányzik is. Határozottan eltoltam magamtól Emmát és fürkészve néztem a szemébe. Mindig elvesztem a gyönyörű szemeiben, egyszerűen szerelmes voltam a mogyoróbarna szemeibe. A nő, akiért az életem is odaadnám, itt van mellettem én pedig soha nem akarom elengedni őt. Eljött az idő. Nagyot dobbant a szívem és újra szétterjedt a szívemben a jól eső forróság. Mindig ezt a napot vártam egész életemben. A helyszínt kicsit sem nevezném megfelelőnek, de a helyzet maga tökéletes volt.

- Emma. Valamit tudnod kell. - szaladt ki végül a számon, nem teljesen az a mondat, amivel kezdeni akartam. Mély levegőt vettem, és egyre magabiztosabbnak éreztem magam. A szemei szerelmesen csillogtak és akkor megnyugodtam. Nem fog visszautasítani.

39. fejezet

Úgy döntöttem, hogy nem gondolkozok tovább, csak egyszerűen kimondom, amit most érzek.

- Te vagy az életem, a gyermekeinkkel együtt. Mindig ti lesztek az elsők az életemben, és amíg én élek, szeretni foglak mindannyiótokat. Most képzeld azt, hogy nincs eltörve a lábam és le tudok térdelni eléd. Rendben? - Emma csendben bólintott, de nem szólt egy szót sem. Teljesen le volt döbbenve és egyre csillogóbb szemekkel nézett vissza rám, ami még több erőt adott. - Emma. Ma az életem is odaadtam volna azért, hogy ti épségben megússzátok a balesetünket. Ma rájöttem arra, hogy veled akarom leélni az életem, veled akarok megöregedni, veled akarom minden percem, minden örömöm, bánatom és sikerem megosztani. De elsősorban a mérhetetlen szerelmem az, amit nyújtani tudok neked, és az, hogy esküszöm neked, a világ legjobb apukája leszek az összes gyermekünknek és mindig óvni és védelmezni fogom őket, veled együtt. Tudom, hogy mi a véleményed erről, de azt neked is érezned kell, hogy ez más lesz. Én érzem. Ez örökre szól. Te vagy a rég elveszett másik felem, mindig is téged kerestelek, a tudtom nélkül is. Azt szeretném, ha a feleségem lennél, akit mindig tisztelni, szeretni és becsülni fogok, mint a szerelmemet, a gyermekeim édesanyját és a társam. Kérlek, kösd össze velem az életed, hogy együtt éljük le azt, amit nekünk szántak.

Emma könnyei záporoztak és végeláthatatlanul folytak. Nem bírt megszólalni, én pedig úgy láttam jónak, hogy ha nem is a gyűrűjével, de szimbolikusan megkérem a kezét az én gyűrűmmel. Lehúztam a kisujjamról a gyűrűt, a két ujjam közé fogtam és újra rápillantottam. A könnyei közt is láttam, hogy szinte égtek a szemei a tűztől. Egyre jobban féltem, de végül erőt vett magán és válaszolt.

- Igen, teljes szívemből leszek a feleséged, még a halálom után is csak téged foglak szeretni. - mondta remegő hangon. A kő a szívemről azonnal elillant, de nem haboztam tovább. Ráhúztam a gyűrűt az ujjára, majd újra ránéztem. Alig láttam őt, mert az én könnyeim is kicsordultak, amikor válaszolt és az ujjára húztam a gyűrűt.

Lágyan magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. De amikor már csak pár centiméterre volt tőlem az ajka, akkor hitelen megtorpantam. Valamit még el kell neki mondanom.

- Szeretlek. - mondtam halkan, mire újabb könnyek szöktek a szemébe.

- Én is szeretlek téged. - a szó hallatán teljes forróság terült szét a szívemben és legördültek a könnyeim az arcomon. Végül eltűntettem a köztünk lévő távolságot és megcsókoltam. Annyira más volt ez a csók, mint a többi, és hirtelen nem is tudtam, hogy miért. Lágy és édes volt, de mégis más. A szerelemtől izzott a csókunk, és egyszerre volt felemelő és biztonságot sugárzó. Biztonság? Nem értettem... Miért érzem ezt? Próbáltam felidézni más csókjainkat is, de nem jöttem rá a különbség okára. Aztán hirtelen, mint a villámcsapás belém hasított a felismerés. Ma már biztosan tudom, hogy Emma életem végéig mellettem lesz. Együtt fogunk élni, jóban és rosszban, együtt fogunk megöregedni. Ez a tudat teljesen megnyugtatott, már az sem érdekelt, hogy hol vagyunk. A csókunk egyre csak izzott, és egyre szenvedélyesebb lett. Végül zihálva szakadtunk el egymástól. Lágyan rám mosolygott, mire én magam mellé húztam, átöleltem és megfogtam a kezét.

- Sajnálom, hogy nem volt nálam a gyűrűd. De úgy éreztem, ezt most akarom megtenni.

- Nem kell nekem másik gyűrű, nekem ez is tökéletes, még úgy is, hogy nagy rám.

- Pedig már régóta nálam van. - mondtam neki mosolyogva, mire kíváncsian felnézett rám a karomból.

- Hogy hogy?

-A megfelelő pillanatra vártam. Igazából nagyon féltem attól, hogy vissza fogsz utasítani, mert tudom mit gondolsz, vagy gondoltál a házasságról, az első házasságod miatt. Ezért már régóta készültem erre az alkalomra.

- Ne legyél ilyen butus. - mondta megrökönyödve. - Ami köztem és Zoli közt volt, az más történet. Nem ábrándultam ki a házasság intézményéből. Ami akkor régen volt, az nem is működhetett volna soha jól. Veled más minden, az első perctől kezdve tudtam ezt. Nekem nem kell házasság ahhoz, hogy tudjam, mi örökre együtt leszünk majd.

- Tudom. De azért átadhatom majd hivatalosan is a gyűrűdet?

- Már átadtad. Hivatalosan. - mondta mosolyogva. - De igen, átadhatod azt is. Ennyire vissza szeretnéd kapni a gyűrűdet?

- Nem, nem erről van szó. Te ennél sokkal méltóbbat érdemelsz.

- Nekem már az sokat jelent, hogy olyan gyűrűvel kérted meg a kezem, ami sokat jelent számodra, amitől sose válsz meg. Ennél szebb lánykérést tervezni se tudtál volna.

- Köszönöm. - feleltem neki meghatódva. Megnyugodtam és elmosolyodtam. Ritka alkalom egy férfi életében, hogy ugyanazt a nőt, akit szívből szeret, kétszer nőül kérheti.

- Mit?

- Azt, hogy vagy nekem. - feleltem, majd újra átöleltem és magamhoz húztam. Nem szóltunk semmit, csak élveztük a pillanat varázsát. El sem tudtam hinni, hogy egy ilyen tragédia után, hogy lehet ennyire boldog az ember. De nem is érdekelt már. Mindannyian jól voltunk, és itt voltunk egymásnak, és ezután is itt leszünk majd.

- Úgy tudom mindenki itt van a kórházban. - törtem meg nagy sokára a néma csendet.

- Igen, kint vannak a folyosón, mindenki.

- Öhm, sajnos nem kelhetek fel, ezért megkérhetlek arra, hogy behívj mindenkit?

Kérdőn nézett rám, de végül megértette, hogy mit szeretnék. Bólintott, majd felkelt mellőlem és kiment a folyósóra. Alig telt el pár perc, mire visszajött a nyomában az egész családdal. Alig fértünk el a kis szobában. Intettem Emmának, hogy üljön vissza mellém, mire ő hamar vissza is fészkelte magát a karomba.

- Jaj bátyó, jól ránk ijesztettél. - kezdte Dani rögtön megrovóan. - Jó, hogy ennyivel megúsztátok.

- Többet is elviseltem volna azért, hogy Emmának és Vandának semmi baja ne legyen.

Dani fejcsóválva ránk nézett, majd hirtelen elkerekedett a szeme. - Emma, mi van a...

- Ezt majd később Dani. - vágtam gyorsan közbe, mert rájöttem, hogy Dani mitől lepődött meg. Gondolom észrevette a gyűrűt Emma ujján. Jellemző, hogy Dani máris elkotyogta volna a dolgot. De én nem így terveztem a vallomásokat. Dani elmosolyodott, mire viszont mindenki kérdőn nézett rá, de ő csak némán rázta a fejét. Helyes, legalább észhez tért és csendben marad.

- Mi a baj? Miért hívtatok? - szólalt meg Attila aggódva.

- Nem, nincs semmi baj, már mindnyájan jól vagyunk. Igazából ezért is hívtunk most ide titeket. Szeretném a bocsánatotokat kérni, hogy így rátok ijesztettünk.

- Ugyan Dávid, erről nem tehettek. Baleset volt, nem te voltál a hibás. - felelt nekem Attila. Én nem így látom a dolgokat, de úgy tűnt, hogy ezzel a felfogásommal egyedül maradtam. 

- Tudom, de én mégsem így érzem. Nem voltam ma elég talpraesett és óvatos, hogy megóvjam a családom. De az életem adtam volna azért, hogy nekik semmi bajuk ne történjen. És hála az égnek, minden rendben lesz. Sőt. Még többet is elviseltem volna, a mai napért cserébe. Hamarosan újabb taggal bővül a családunk. - mondtam ki végül a csodálatos hírt, és Emmát még szorosabban átöleltem, közben pedig éreztem, hogy fülig ér a szám.

Ezután kitört a káosz, mert mindenki fejvesztve rohant oda hozzánk, hogy átöleljenek minket és gratuláljanak. Hosszú percekig, meghatottan jártunk ölelésről ölelésre, és nem úgy tűnt, mintha engednének majd újra szóhoz jutni. Kezdtem aggódni, hogy miként fogom így az eljegyzést bejelenteni, amikor is Dani kihúzott a csávából.

- Jaj, hagyjátok már szóhoz jutni őket. Más is van. Mindenki ilyen vak? Nézzetek már Emma kezére. - mondta türelmetlenül, majd elmosolyodott, velem együtt. Átverekedte magát a tömegen, hogy ő is gratulálni tudjon.

- Jó a szemed Dani. - mondtam neki kacsintva, majd a vállába bokszoltam.

- Még szép, hogy jó. Könnyű észrevenni, azt, amit még tőlem kaptál. - felelte nevetve majd átölelt engem és Emmát is - Gratulálok nektek. De ugye kap majd valami rendes gyűrűt is? - tette hozzá szemrehányóan.

Nem is Dani lett volna, ha nincs valami megjegyzése a történtekre. Forgattam a szemem, végül válaszoltam neki.

- Nem hordom mindig a zsebemben. Ez viszont nálam volt, és most ez így volt tökéletes.

- Így van. - helyeselt Emma, majd még szorosabban hozzám bújt.

Ahogy végignéztem az arcokon csak boldogságot és könnyektől csillogó mosolygó szemeket láttam. Vége. Egy ilyen tragédia után is ki tud sütni a nap.

**************

Hát ennyi volt, véget ért a fluff-áradat és a tömény cukormáz. :) Köszönöm, hogy velem tartottatok ennél a történetnél, és köszönöm a kedves visszajelzéseteket is. Mint láthattátok, ez tényleg az első munkáim egyike volt és megfigyelhettétek, hogy mi változott, amíg a BV-be belevágtam. A folytatást a jövő héten indítom el, remélem, hogy az is érdekelni fog titeket így a BV-szünet közepén. :)